Találkozások, és időzítés.

(Szombat délutáni morfondír)

Miután kitettem a Prolibluesról készült képet a közösségi oldalra, sokan írtak nekem. Volt, aki az után érdeklődött, hogy mi adta a kezdő lökést ahhoz, hogy tegyek azért, hogy egyszer kézben tarthassam. Sokan gratuláltak, és sok szerencsét kívántak.

Aztán volt, aki azt firtatta, hogy mennyiben fáj ez nekem, nem mintha ez sokad rangú lenne, de azt gondolom, hogy az ember a pénztárcája tartalmáról csak a hozzá igen közel álló embereknek beszél. 

Olyan levelet is kaptam, amelyben arra várták a választ, hogy mikor, és hol kapható. Nyilván, erre pontos választ nem tudtam adni, sok múlik a további munkálatokon, de a tavasz legszebb hónapjának, májusnak elejére szeretném, ha hozzáférhető lenne.

Mert úgy irányítom a dolgokat, amit pedig nem tudok, azt rábízom a sorsra, és a többi emberre, aki ebben a divatos szóval élve, projektben részt vesz, akarva, vagy akaratlanul.

És itt kötném össze a mondandóm első részét, az utolsó mondatommal.

A kezdő lökés. 

Mint már írtam, voltak meglehetősen nehéz időszakaim az elmúlt pár évben, kívülről jövő vélemények, hatások, ingerek. Legtöbbjük nem simogatta meg a lelkem, de mint mindent, ezt is túl kellett élni. De ezek mellett voltak olyan emberek, aki minden bolondságom, és hibám ellenére is, hittek bennem.

A találkozások fontosak.

Először is ott van, Arthur Madsen író barátom, aki egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg, hogy mi keresni valóm van nekem az írói pályán. (Nem szeretem ezt így leírni, hiszen még mindig nem tudom, kit is nevezhetünk írónak? Ez olyan, tyúk-tojás kérdés, kár is agyalni… ) Egyszerűen csak hagyta, hogy csináljam, és igen kevés olyan írásom van, amelyet kritikával illetett, de volt olyan, amelyen maga is elcsodálkozott, és „ez odabasz Lindike!” rövidke tőmondattal kommentálta.  Ha olyan írásomat olvasta, ami az ő szőrős lelkét nem érintette meg, akkor sem kritizált, annyit mondott csupán: − Ezt nem nekem írtad, de attól még jó lehet.

Ő nem hisz az építő kritikában, szíve-joga, bár azt gondolom, hogy a megfelelően tálalt negatív kritika, igenis építő jellegű tud lenni, ám ha ez a nem közös gondolatmeneten, és ízlésen alapul, akkor az már nem épít, hanem azt mondja: − én másként csináltam volna. Erre Arthur barátom igen frappánsan csak annyit szokott reagálni, hogy „tessék, mutasd meg…” Ami persze, már a mondat elhangzásakor dugába dől, hiszen mondani könnyű, hogy áh, ilyet én is tudnék írni!

Meglehet próbálni…

Ez olyan, mint a rúdtánc.

A táncos olyan könnyedén pörög, forog, fejjel lefelé lóg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ám hogy mennyi munka, gyakorlás, lila folt, könny, utállakhagylakapicsába, istenemdejóez, van mögötte, azt csak az tudja, aki heteken, hónapokon át gyakorol, hogy azt a mozdulat sort meg tudja csinálni, ami olyan magától értetődőnek, és gyönyörűnek tűnik.

Így van ez az írással is.

Szeretem, mikor azt mondják: jah, hát ilyet én is tudok írni.

Tessék megpróbálni. Nekem nyolc évembe telt, mire azt éreztem, hogy igen, itt az idő.

Remélem jó lesz az időzítés. 

Szóval, az élet egy rohadt pillangóhatás, mert ha én akkor oda nem megyek, akkor ő nincs ott, és ha nincs meg a kellő szimpátia közte és köztem, akkor…… és itt évek hosszú sorát kellene, hogy elmeséljem, de nem teszem, szóval akkor most nem lennék ott, nem álldogálnék azon a lépcsőfokon, ahol éppen vagyok. Mert azért kellenek emberek, akik hisznek benned, és lehet köztetek akár hónapokig tartó mosolyszünet, akkor se változik a tevékenységeddel kapcsolatban a véleményük.

Az Élet jól intézi az időzítést. Pontosan tudja, hogy miért, és mikor rak téged oda, ahova kell, hogy azokkal az emberekkel találkozhass, akiknek vagy te változtatod meg az életét, vagy fordítva.

Az írással is így van ez. Ha megszületik a fejedben valami, éppen csak csíra állapotban van, biztos lehetsz benne, ha nyitott szemmel jársz, és hagyod, hogy a véletlen dolgozzon, eléd fog sodorni olyan embereket, akik valamiféle módon kapcsolódnak a te írnivalódhoz.

Olykor tényleg megdöbbenek azon, hogy miféle játékot játszik velem az élet, és most már igazán kíváncsi vagyok, hogy merre akar taszigálni, mit akar tőlem. Mert meggyőződésem, hogy bár nincs elrendelve a sorsunk, megírva, és magunk alakíthatjuk, de van valami nagy játékos, aki elénk tolja azokat a személyeket, akikre szükségünk lehet.

Legyen az barát, vagy ellenség.

Egészen egyszerűen, csak az ajtót nyitva kell hagyni. Beengedni az arra járókat, aztán nyilván, ha nem megfelelő a számunkra, (milyen önzően hangzik ez ugye?)  hamar kívül rakjuk, a számunkra fontosak, és értékesek házon belül maradhatnak.

Amíg az ember seggén rajta a tojáshéj, addig beenged bárkit, és még a rosszakat is igyekszik bent marasztalni. Holott, kínlódik tőlük, aztán idővel, mikor már sok sebet összeszedett, és akár évek is eltelnek, udvariasan kitárja az ajtót, és kimutat: − Menj isten hírével, és hagyj engem békén.

Vannak olyan találkozások, amelyek olykor nem akkor érnek be, amikor az ember összefut a másikkal. Évek kellenek, mire közel kerülhetünk egymáshoz, és akár szellemileg, és lélekben is végre egyívásúak leszünk, és megtaláljuk egymásban azt, amitől működik az összhang.

Ez a késleltetett időzítés, ami éppen olyan szívet melengető tud lenni, a kezdeti zűrzavar után, hogy annyit vagyunk képesek (akár korunknál, akár tapasztalatunknál fogva) adni egymásnak, mint az előző években sosem. Addig a sors gondoskodik arról, hogy a felületes viszony megmaradjon.

Fontos pillanatai ezek az életnek, és azt gondolom, hogy egy alkotó ember kétszer olyan jól tartsa nyitva a szemét, és szívja be ezeket az embereket, és helyzeteket, mert irtózatos nagy inspirációt adnak.  Olyan kezdő lökést, amitől az ember képes lemászni a lelke legmélyére, és kipakolni azt, ami odalent van, a piaci asztalra úgy, hogy nem gondolkodik azon, hogy jól teszi-e, egyszerűen valami belső erő diktálja, meg kell tennie.

Se a találkozásokra, se az időzítésre nem vagyunk befolyással, azt hiszem. De pont ez a szép ebben az életnek nevezett kalandban, hogy sosem tudhatod mikor, kit sodor eléd, és miért éppen akkor.

Élvezem, és fájom ennek a két dolognak a szépségét.