Futok a sztori után...

Igen, ilyen is megesik. Amikor úgy érzem, hogy tele vagyok ürességgel (ami meglehetősen, és erősen képzavar) mégis semmi nincs bennem, és nem mocorog.
Elkezdek keresni. Feltúrom a múltat, a jelent, de csak visszhangzik a fejem, és a lelkem az ürességtől.
Heverek megkezdett regények, novellák felett, hajigálom szét az ágyon őket, és egyikhez sem érzek motivációt, hogy befejezzem, és ilyenkor küldöm el az átkosba azt, aki kitalálta, miszerint amit elkezdtünk, azt kutya kötelességünk befejezni.
Az írás nem egy sál, amit teljesen mindegy, hogy a buszon kötsz készre, vagy a fotelban ülve.
Az írás nem vacsora főzés, amit be kell fejezni, különben véres marad a hús, vagy harsog a krumpli a fogad alatt.
( Olykor eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha félbehagynék egy szerelmi rövidkét, és a két főhős már lendülne, és futna egymás felé, és megszakad a kép. Az olvasó meg pislog, mereszti a szemét, hogy oké, szép és jó ha nyitva marad egy történet, még izgalmas is lehet, na de ennyire? )
Csakhogy, van egy kis bibi.
Ha nincs töltet, ami vigye a kezemet, nem megy. Ha nincsenek végletes érzések, nem megy. Nem az a fajta ember vagyok, aki képes nyolctól-négyig.
Néha elég egy tekintet, egy pohár ital, vagy bármi, ami megérint, és hatással van rám. Akkor szárnyalok. Valami olyan belső erő viszi a kezemet, amelyet soha máskor nem érzek jelen, csak ha az ujjaimat a klaviatúra fölé teszem.
Éppen ezért, fura játéka az életemnek (mert hiszem hogy mindenkinek megvan a sajátja, és irányítója) amikor egy megakadt sztori éveket képes feküdni a fiókban, aztán egyszer csak jön valami, akár valaki, és az ágyra dobált lapok sorai izzani kezdenek. Kiabálnak, "itt az idő, szívd magadba amit tapasztaltál, most kell, most gyere!" és mint a jó szerető, úgy simul hozzám, és helyre bennem az írnivaló. Lüktetve jönnek ki a szavak belőlem, valami egészen fura transz állapotban (ez borzasztóan hülyén hangzik, de nem találok jobb kifejezést) kerülök, aztán mikor felemelem a fejem, beindulnak a fiziológiás szükségleteim (nem röhög, konkrétan pisilni kell) mert valami szervi szinten is túlműködik olyankor. Visszatérve átolvasom amit odaszórtam, akár új történetként, vagy folytatásként, és nem is értem... ezt tényleg én írtam? Nem emlékszem ilyen szavakra... pedig ott van, én borítottam oda, nem más.
És a semmi helyét átveszi a valami, ami akár jó is lehet.
Egy valamit képtelen vagyok megtenni. Futni a sztori után.
Szingli barátnőim igazolhatják a mondandómat: "ha futsz egy pasi után, vagy hajtod a szerelmet, vagy akár egy lazább kapcsolatot, az istennek se jön, elkerül, mintha a homlokodra lenne írva a hüvelygomba..."
Volt, hogy futottam a sztori után. Kerestem a szituációkat, helyeket, élményeket, akartam hogy jöjjön az a csiklandós érzés, ami megborzolja az agytekervényeimet. AKARTAM. Nagyon. Jó messzire el is került az ihlet, mert ihattam ötféle bort, amitől majd biztos átérzem a hangulatát annak a .... a bor jó volt, az ihlet meg sehol.
Teljesen kétségbe estem. Én már a büdös életben nem fogok írni! Rám már semmi hatással nincs a világon semmi!
Pár napig rettenetesen sajnáltam magam. Aztán szépen elengedtem. Gondolatban összegyűrtem a paplan tetején heverő teleírt lapokat, még zsebkendőt is rántottam, úgy integettem a fejemben robogó gőzös után, ami elvitte őket tőlem. És míg hátat fordítottam, arra gondoltam, ennyi volt...
Jött az a bizonyos üresség. Amivel lehet létezni, de író, vagy alkotó ember számára maga a vegetáció. "Naponta egyszer locsold meg, oszt' elvan, lélegzik, tápoldatot is adj neki, hátha nem kornyadozik annyira..."
Aztán jön valami, és kisüt a nap. Nem úgy, hogy rád ordít a sötétségből, hanem szépen lassan, ahogy felbukkan a látóhatáron, elkezd melegíteni, és délben már fürdesz benne. Jön az a már említett csiklandozás, lehetetlen helyeken és időpontokban, aztán érzed, ahogy alakul benned a félbemaradt történet, és isten őrizz annak, aki ilyenkor meg akar állítani.
Már nem kell futni a sztori után, mert élt, lélegzett benned, nem halt meg, nem hullott hamvába, csak állt egy kicsit a film, míg nem jött valami, valaki, aki mint jó mozigépész, összeragasztotta a filmkockákat, és újra indított.. engem is, és a történetet is.
Hogy bevonzottam-e azzal, hogy elengedtem? Nem tudom. De hogy működik, az biztos.
Csak két kézzel nem szabad kapni utána... hagyni kell hogy megtörténjen.

Útközben...

Úton van, készülődik. Formálódik, alakul. Igen, a Proliblues.

Nem mondom, hogy fájdalommentes, itt nem kérhet az ember epidurális érzéstelenítést, mint a szülésnél azok, akik nem bírják, itt vagy bírod a nehézségeket, vagy betolsz a fejedbe néhány pohár bort, felest, vagy vicces cigit. Egyikkel sem élek, így hát nem marad más nekem, mint érezni, ahogy a világra jön.

Szeretek írni. Az sem fájdalommentes folyamat, hiszen a világrajövetel nem azzal kezdődik, hogy az ember beküldi a kéziratot, hanem már akkor, mikor megfogan a fejedben az a kósza gondolat, hogy egyáltalán ebből valamit lehetne csinálni. Nem osztódással szaporodik, hanem egy váz épül fel a fejemben, mint egy csontváz, erre a két kezemmel kenem fel az izmokat, a húst, fűzöm be az idegeket, párnázom ki zsírszövettel, és a végén bevonom bőrrel. Nekem biztos, a legszebb lesz, hiszen olyanra csinálom, amely nekem megfelel. De nem is várom el, hogy mindenki szépnek lássa. Hamisság lenne az, illúzió…

Élő, lélegző „valami”, ami addig, míg ki nem kerül a kezeim közül, az én gondjaimra van bízva. Aztán ki kell engednem, átadni azoknak, akiknek ez a foglalkozása, hogy gondozzák, figyeljenek rá, és eljuttassák azokhoz, akik igényt tartanak, és kíváncsiak rá.

Izgulok. Úgy izgulok, (hiszen tudom, közel sem tökéletes, sőt…) hogy valahányszor arra gondolok, hogy kikerül a világba, megremeg a gyomrom, és kissé elfacsarodik a szívem. Mint amikor az ember első szülött gyerekét iskolába küldi. Elengedi a kezét, és csak néz utána, biztonságban odaért-e, ahova indult.

Nyilván lesznek, akik bántani fogják. Erős szívvel kell majd ezt is elviselni azt hiszem, kell egy sánc, ami mögött lehetünk, egy láthatatlan fal, ahova csak azok a megjegyzések furakodhatnak át, amelyek akár építő jellegűek (bocs Arthur, tudom, hogy te nem hiszel ebben) még ha negatív tartalommal is bírnak. Nem lesz egyszerű ezt a sáncot majd megépíteni.

Attól nem félek, hogy engem bántanak. Aki ilyen előzményeken edződött, (lsd. előző bejegyzések Hatások címmel) azon sok bántanivaló már nincs.

Vannak, akiknek szükségük van a folyamatos visszaigazolásra. Lételemükké vált, hogy olykor ellássák őket hízelgő szavakkal, még ha a mögöttes tartalom nem is az. Én piszokul kontrollálom magam, hogy ne essek ebbe a hibába, hogy eltudjam fogadni azt is, ha valakinek nem tetszik amit csinálok. Mert aki nem így gondolja, az folyton másnak kíván megfelelni, azt pedig mint tudjuk, meglehetősen egészségtelen.

Van, akinek a kis siker nem elegendő. Mindenből a legnagyobbra vágynak, legyen az siker, autó, tulajdon, birtok, bármi… vajon milyen apró lehet az az ember legbelül? Milyen defekteket kapott? Milyen démonokkal, és komplexusokkal küzd az, akinek folyton kell a visszaigazolás, mert már nem elegendő neki a tevékenységét végezve az öröme?

Én már akkor boldog voltam, amikor láttam, hogy mennyien szeretik a Prolibluest. Igen, volt akinek nem tetszett, de én ezt egyetlen mondattal magyarázom immár, amivel Arthur barátom segített megérteni, és elfogadni a bántó kritikákat: − Ezt nem nekem írtad.

Ennyi.

Bármilyen tevékenységet is végezzen az ember, nem várhatja, hogy mindenkinek kedvére legyen.

Ne okozzon ez senkinek semmiféle komplexust, nyavalyát.

Hiszen, sokszor nem is a végeredmény, a siker a fontos, hanem az oda vezető út, az alkotás, legyen az könyv, vagy egy jól sikerült vacsora, egy bútor, egy nyélbe ütött üzlet.

A Proliblues a finisben van. Ha jól számolom, egy hónap múlva rendelhető lesz. Ő a végállomás felé halad már, de én már megint egy újabb útra lépek.

Mert az út a fontos…s ha az tele van örömmel, és könnyel, vannak benne érzések, megjárhatom közben a mélységeket, és magasságokat, akkor érzem igazán, hogy élek.

Most élek igazán.

Találkozások, és időzítés.

(Szombat délutáni morfondír)

Miután kitettem a Prolibluesról készült képet a közösségi oldalra, sokan írtak nekem. Volt, aki az után érdeklődött, hogy mi adta a kezdő lökést ahhoz, hogy tegyek azért, hogy egyszer kézben tarthassam. Sokan gratuláltak, és sok szerencsét kívántak.

Aztán volt, aki azt firtatta, hogy mennyiben fáj ez nekem, nem mintha ez sokad rangú lenne, de azt gondolom, hogy az ember a pénztárcája tartalmáról csak a hozzá igen közel álló embereknek beszél. 

Olyan levelet is kaptam, amelyben arra várták a választ, hogy mikor, és hol kapható. Nyilván, erre pontos választ nem tudtam adni, sok múlik a további munkálatokon, de a tavasz legszebb hónapjának, májusnak elejére szeretném, ha hozzáférhető lenne.

Mert úgy irányítom a dolgokat, amit pedig nem tudok, azt rábízom a sorsra, és a többi emberre, aki ebben a divatos szóval élve, projektben részt vesz, akarva, vagy akaratlanul.

És itt kötném össze a mondandóm első részét, az utolsó mondatommal.

A kezdő lökés. 

Mint már írtam, voltak meglehetősen nehéz időszakaim az elmúlt pár évben, kívülről jövő vélemények, hatások, ingerek. Legtöbbjük nem simogatta meg a lelkem, de mint mindent, ezt is túl kellett élni. De ezek mellett voltak olyan emberek, aki minden bolondságom, és hibám ellenére is, hittek bennem.

A találkozások fontosak.

Először is ott van, Arthur Madsen író barátom, aki egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg, hogy mi keresni valóm van nekem az írói pályán. (Nem szeretem ezt így leírni, hiszen még mindig nem tudom, kit is nevezhetünk írónak? Ez olyan, tyúk-tojás kérdés, kár is agyalni… ) Egyszerűen csak hagyta, hogy csináljam, és igen kevés olyan írásom van, amelyet kritikával illetett, de volt olyan, amelyen maga is elcsodálkozott, és „ez odabasz Lindike!” rövidke tőmondattal kommentálta.  Ha olyan írásomat olvasta, ami az ő szőrős lelkét nem érintette meg, akkor sem kritizált, annyit mondott csupán: − Ezt nem nekem írtad, de attól még jó lehet.

Ő nem hisz az építő kritikában, szíve-joga, bár azt gondolom, hogy a megfelelően tálalt negatív kritika, igenis építő jellegű tud lenni, ám ha ez a nem közös gondolatmeneten, és ízlésen alapul, akkor az már nem épít, hanem azt mondja: − én másként csináltam volna. Erre Arthur barátom igen frappánsan csak annyit szokott reagálni, hogy „tessék, mutasd meg…” Ami persze, már a mondat elhangzásakor dugába dől, hiszen mondani könnyű, hogy áh, ilyet én is tudnék írni!

Meglehet próbálni…

Ez olyan, mint a rúdtánc.

A táncos olyan könnyedén pörög, forog, fejjel lefelé lóg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ám hogy mennyi munka, gyakorlás, lila folt, könny, utállakhagylakapicsába, istenemdejóez, van mögötte, azt csak az tudja, aki heteken, hónapokon át gyakorol, hogy azt a mozdulat sort meg tudja csinálni, ami olyan magától értetődőnek, és gyönyörűnek tűnik.

Így van ez az írással is.

Szeretem, mikor azt mondják: jah, hát ilyet én is tudok írni.

Tessék megpróbálni. Nekem nyolc évembe telt, mire azt éreztem, hogy igen, itt az idő.

Remélem jó lesz az időzítés. 

Szóval, az élet egy rohadt pillangóhatás, mert ha én akkor oda nem megyek, akkor ő nincs ott, és ha nincs meg a kellő szimpátia közte és köztem, akkor…… és itt évek hosszú sorát kellene, hogy elmeséljem, de nem teszem, szóval akkor most nem lennék ott, nem álldogálnék azon a lépcsőfokon, ahol éppen vagyok. Mert azért kellenek emberek, akik hisznek benned, és lehet köztetek akár hónapokig tartó mosolyszünet, akkor se változik a tevékenységeddel kapcsolatban a véleményük.

Az Élet jól intézi az időzítést. Pontosan tudja, hogy miért, és mikor rak téged oda, ahova kell, hogy azokkal az emberekkel találkozhass, akiknek vagy te változtatod meg az életét, vagy fordítva.

Az írással is így van ez. Ha megszületik a fejedben valami, éppen csak csíra állapotban van, biztos lehetsz benne, ha nyitott szemmel jársz, és hagyod, hogy a véletlen dolgozzon, eléd fog sodorni olyan embereket, akik valamiféle módon kapcsolódnak a te írnivalódhoz.

Olykor tényleg megdöbbenek azon, hogy miféle játékot játszik velem az élet, és most már igazán kíváncsi vagyok, hogy merre akar taszigálni, mit akar tőlem. Mert meggyőződésem, hogy bár nincs elrendelve a sorsunk, megírva, és magunk alakíthatjuk, de van valami nagy játékos, aki elénk tolja azokat a személyeket, akikre szükségünk lehet.

Legyen az barát, vagy ellenség.

Egészen egyszerűen, csak az ajtót nyitva kell hagyni. Beengedni az arra járókat, aztán nyilván, ha nem megfelelő a számunkra, (milyen önzően hangzik ez ugye?)  hamar kívül rakjuk, a számunkra fontosak, és értékesek házon belül maradhatnak.

Amíg az ember seggén rajta a tojáshéj, addig beenged bárkit, és még a rosszakat is igyekszik bent marasztalni. Holott, kínlódik tőlük, aztán idővel, mikor már sok sebet összeszedett, és akár évek is eltelnek, udvariasan kitárja az ajtót, és kimutat: − Menj isten hírével, és hagyj engem békén.

Vannak olyan találkozások, amelyek olykor nem akkor érnek be, amikor az ember összefut a másikkal. Évek kellenek, mire közel kerülhetünk egymáshoz, és akár szellemileg, és lélekben is végre egyívásúak leszünk, és megtaláljuk egymásban azt, amitől működik az összhang.

Ez a késleltetett időzítés, ami éppen olyan szívet melengető tud lenni, a kezdeti zűrzavar után, hogy annyit vagyunk képesek (akár korunknál, akár tapasztalatunknál fogva) adni egymásnak, mint az előző években sosem. Addig a sors gondoskodik arról, hogy a felületes viszony megmaradjon.

Fontos pillanatai ezek az életnek, és azt gondolom, hogy egy alkotó ember kétszer olyan jól tartsa nyitva a szemét, és szívja be ezeket az embereket, és helyzeteket, mert irtózatos nagy inspirációt adnak.  Olyan kezdő lökést, amitől az ember képes lemászni a lelke legmélyére, és kipakolni azt, ami odalent van, a piaci asztalra úgy, hogy nem gondolkodik azon, hogy jól teszi-e, egyszerűen valami belső erő diktálja, meg kell tennie.

Se a találkozásokra, se az időzítésre nem vagyunk befolyással, azt hiszem. De pont ez a szép ebben az életnek nevezett kalandban, hogy sosem tudhatod mikor, kit sodor eléd, és miért éppen akkor.

Élvezem, és fájom ennek a két dolognak a szépségét.

A tehetségről, arról az istenadtáról...

A mai bejegyzést úgy írom, hogy nem elég, hogy napok óta foglalkoztat a téma (a saját bőrömön érzem már jó ideje) de ma éppen szembe is jött velem.

A tehetség kérdése.

Mire megy vele az, akit a Jóisten megáldott, ilyen vagy olyan különlegességgel, képességgel, ami nem a hétköznapi ember sajátja? A kérdés pontosabban az, hogy ebben a felgyorsult, teljesítményorientált, piacot kiszolgálni kívánó világban, hogy tud érvényesülni a tehetség? És még ez lenne a kisebbik baj, mert ehhez vagy felveszi a tempót az ember, vagy kihullik a sorból, és éli tovább az átlagemberek életét (akik természetesen kiteszik annak a bizonyos piacnak a részét, akit ki kell szolgálni).

Nagyon szerencsés embernek tartom magam. Nem azért, mert úgy gondolom, hogy én is egy ilyen istenadta tehetség vagyok, nálam vannak ezerszer tehetségesebbek, hanem azért, mert sok olyan emberrel vagyok körülvéve, akik valamiben jobb képességekkel rendelkeznek, mint mások.

Jelen helyzetben, csak a szűk kört tekintve, nyilván, az írásról van ismételten szó, mi másról, van néhány olyan ember van a közvetlen közelemben, akik sokkal többet érdemelnének a sorstól, mint ami megadatik nekik.

Mivel szeretem jelzőkkel illetni, és ezen nevezni az embereket, akár szeretetből, akár más okból kifolyólag, legyen így ebben a bejegyzésben is. Nem lesz benne okoskodás, csupán leírom, amit gondolok, ahogy eddig is.

(Hozzál sós mogyorót, főzzél teát, pálinkát, bármit, mert hosszú leszek.)

Először szót ejtenék Kispálosról.

A srác vidékről ment fel a nagyvárosba lakni, két kiadott könyv van a háta mögött, témáját tekintve szórakoztató irodalom, meglehetősen nagy sikert ért el vele. Olyan szemszögből írta meg a könyveit, amiben benne volt ő maga is, és ugyan meglehetősen jó humorral volt megírva, mégsem adja vissza azt az embert, aki ő maga.

Fura kettősség, van egy fanyar humorral átitatott öniróniája, amit előszeretettel megmutatott a két sikerkönyvben, és van ő maga, az alkotó ember, aki szerintem korunk egyik legjobb kortárs írója lehetne, ha…

És itt jön a buktató. Míg szórakoztatott, kellett a kiadóknak, két kézzel kapnának utána egy esetleges harmadik „vicces könyv” folytatásának reményében, de ő nem akar. Ő végre magát akarja megmutatni, ami biztos vagyok benne, hogy szintén megtalálná a maga közönségét, mert van igény a jó magyar kortárs irodalomra, nem hiszem, hogy szépirodalmi szinten ne lenne keresnivalója egy mai írónak.

Kilincsel. Leveleket ír, küld, a kiadók füle süket. Én meg dühös vagyok. Mert így veszik el a semmibe a tehetség. Otthon ül a szobájában, ír, már ha képes felülemelkedni az ez irányú elkeseredettségén, és ami kijön belőle, ÉRTÉKES.

Fantasztikus írásokat olvastam már tőle, a szíve olyan mély, mint a kút, és a látásmódja nem kispályás.

Nem nyárikrisztián, és társai, nem az a fajta ember, akit meghívnak főzős műsorba, de van benne valami, amitől több mint más. TUD ÍRNI. Ő az én egyik szívfájdalmam.

Aztán itt van egy ezeréves ismeretség, NINCSNEM.

Ő csaj, a harmincas éveit tapossa. Írna. De az elmúlt tíz évben nem tud. Nem azért, mert híján lenne ihletnek, tehetségnek, sőt, nem azért, mert nincs meg a kellő eszköze hozzá, a dologban sokkal több a dráma.

Egykoron, kezdő regényfaragó korában, egy általam már említett illető, akinek kellő neve van a „szakmában”, akkora pofonnal illette, hogy a mai napig nem tudta kiheverni. A tehetsége megkérdőjelezhetetlen, napi, néhány soros bejegyzéseiben képes elmesélni egy életet, három szóval le tud írni egy helyszínt, de úgy, hogy annak színe, szaga, íze van, és ez az ember nem ír. Megüt a guta, még a gondolattól is. Mert ott, akkor, elszállt az a mondat, testet öltött, gúzsba kötött egy tehetséget. Hol a felelőssége annak, aki bármit is kiejt a száján? Mi jogon?

A TUDÁS, ÉS A VELE JÁRÓ HÍRNÉV, FELELŐSSÉG. ELVÁRJA a JÓÉRZÉSŰ EMBERHEZ MÉLTÓ VISELKEDÉST. Hát attól, hogy valaki már van valahol, és jutott valamire, nem jár együtt azzal, hogy aki látja őt a magasban, és csak a maga útját akarja járni, nem a helyébe lépni, azt lerúghassa az, egyetlen szóval is.

Szóval NINCSNEM azóta csak kering az irodalom színterén, mint fordító, olykor szerkesztő, és nem mer írni. Vagyis a mai napig nem mert. Ő még odáig sem jutott el, hogy egyáltalán beadja az írásait bárhova. Blokk van, gát van, remélem egyszer, áttöri ezeket, és élvezhetem, nem csak én, hanem még sokan mások is, a gondolatait, a stílusát. Neki már nem kell megérni, az évek alatt megtalálta, tehát neki már annyival könnyebb az útja.

Csak a fehér papír fóbiája múlna már el, és merjen egy pörgő forgó rúgással leteríteni egyetlen mondatot, ami tíz éve bélyeget égetett rá, és merje a pofájába ordítani: mától én diktálok!

Bízom benne…

És a végén, itt van az ASZTALOS. 

Aki kicsit messzebb él a határtól, írásait évek óta olvasom. Göndör gondolkodása, és mondatszerkesztése elvarázsolt, én nem ismerek még egy ASZTALOST, akinek így járna az agya, aki szerintem olyan tárcaírásokkal tudna megörvendeztetni nem egy napi és hetilapot, amiért vennék az újságot a népek. Íze van a szavának, van eleje és vége, hangulata annak, amit ír, és ennek az ASZTALOSNAK van ehhez tehetsége. És ahelyett, hogy ezt kamatoztatná, gyártja a székeket, asztalokat, de ha nem tenné, akkor tán nem is lenne annyi inger az életében (pedig író ember számára az nagyon fontos) de biztos csak találna az utcán témát, és ez lehajolna érte. Mert ez olyan. Ez le.

Néhány napja értesültem még valamiről, és meghajoltam előtte: olyan karikatúrákat készít a bogbejegyzéseihez, hogy Sajdik megveregetné a vállát. Még egy istenadta tehetség. Neki több is van.

Szóval, csak azért írtam róluk, mert fáj, hogy vagy azért nem tud előre jutni egy kezdő, vagy félkezdő alkotó, mert akiknek kellene, nem látnak, pedig majd kiveri a szemüket a tehetség, de a piac diktál, és tudom, hogy ez ellen hiába lázadozok, de legalább lehetőséget kapnának, vagy azért, mert valaki egyetlen mondattal olyan blokkot hoz létre az amúgy is érzékeny alkotó agyában, hogy hosszú évek alatt tudja kiheverni, vagy egyszerűen olyan közegbe születik, hogy hiába nyújtaná a karját, pontosan tudja: a langymeleg levegőt markolhatja legfeljebb.

Ha én nékem sok pénzem lesz, nem repülőre fogok ülni, hanem csinálok egy irodalmi X faktort. De olyat, amelynek híre menjen! Ne belterjes pályázatokon (tisztelet a kivételnek, mert van az is! ) dőljön el, hogy kinek a könyvét adják ki, kibe feccelnek pénzt a kiíró kiadók, hanem élhessen a tehetség, legyen lehetőség.

Tudom, az emberek szeretik, ha a szájukba van nyomva minden. Filmet kapunk, hogy képeket elképzelve se koptassuk az agyunkat, mint olvasás közben, zenét kapunk, könnyen fogyaszthatót, amihez nem kell nyugalom, és belső elcsendesülés, mint Csajkovszkihoz, vagy Hrabalt olvasva.

Tudom, hogy a mai világban nincs helye a könyveknek, csak a polcon, keveset olvasnak az emberek.

Akikről ma említést tettem, velük talán az a baj, ami velem is.

És itt a helye több éve használatos mottómnak:

Az a segg még nem született meg, amelyet én kinyalnék…

Ezért vettem a saját kezembe a dolgot. És még így sem zökkenőmentes…

De én még mindig annyira hiszek…

A nőnap margójára, avagy a védenivaló férfiak... :)

Ahogy egy férfi tud tojógalamb módjára topogni a konyhában, senki úgy nem tud, a cukrosibriket keresve!(mikor nyakig ülsz a takonyban, és egy pohár teát se tudsz megcsinálni magadnak) Hát hibás ő azért, mert te körbejelölted a konyhát, mint felségterületet, és be nem engeded oda (csak összekenne, összekutyulna mindent!) csak ha halálodon, vagy annak közelében vagy!

Mit szólnál hozzá, ha minden nap, beállítana egy csokor virággal, és egy bonbonnal? Megmondjam, mit szólnál hozzá?

Az első hét igazán izgalmas lenne, a harmadik nap azt mondanád, hogy a/istenem, hát létezel, az ember megtáltosodott, megszállta valami, b/naponta többször a tükör elé állnál, biztos sikerült a fogyókúra, és beléd habarodott ismételten, c/ valami van a füle mögött, az hétszentség! 

A második héten már enervált mosollyal fogadnád a Raffaelo-t, és a rózsát, de még mindig örülnél.

A harmadik héten, a Raffaelot betennéd a spájzba a többi közé, a rózsával kimennél a nagyiék sírjához.

A negyedik héten, a spájzban felhalmozódott Raffaelo-val megajándékoznád a barátnőket, ismerősöket. Ekkor már az összes vastag lexikonban rózsa aszalódna, eltöprengsz, és az interneten utána néznél a poutpouri készítésének.

Az ötödik héten a kókuszra gondolva a hányinger kerülgetne, és elkapcsolsz, ha a tévében, fehér ruhában balettozó Raffaelo reklámarcot meglátod. A rózsák tárolására befogod a kristálypohár készletet, és kikeresed a telefonkönyvből a nagybani piac telefonszámát, mert elgondolkodtál egy rózsanagyker nyitásán.

A hatodik héten, mosolyt már csak az csal az arcodra, hogy a boltban kifogyott a Raffaelo-s készlet, helyette kaptál Mon Cherit! Egy számmal nagyobb nadrágot kell vásárolnod, a megevett édességnek köszönhetően, hiszen nem sértheted meg a párod azzal, hogy nem fogyasztasz belőle legalább egy keveset,  és szidod Koncz Zsuzsát, mikor a rádióban felhangzik a Nyílik még a sárga rózsa című örökzöld.

A hetedik hét… ez komoly vízválasztó. A kellően őszinte feleségek, barátnők, ekkor már odaállnak a párjuk elé, és remegő (valamint a kókusz undortól herpeszes) szájszéllel közlik: ne többet! Akik még tartják a frontot, ők elrejtik a kókuszos golyókat jövő karácsonyra, amiből fehér hógolyóláncot kézimunkáznak a fenyőfára. A rózsákkal ekkor már ők sem tudnának mit kezdeni, mert már a másodunokatestvér is kapott a poutpouri-ból.

Aztán egyszer csak elfogy a türelem. A férfinak azért, mert „ennek a nőnek képtelenség megfelelni, hát nem arra vágyott, hogy az év minden napján kellene éreznie a megbecsülést?” a női fél pedig azért, mert „kiábrándító már ez a túlzott figyelmesség, nem lehetne csak úgy élni, ahogy eddig, büdös zoknik, horkolás, és hasvakarás közepette? Elegendő lenne csak olykor, néha, mondjuk nőnapkor egy szál virág, és egy bonbon… (csak Raffaelo-t ne, anyám! )

Szóval nekünk nem elég semmi. :)

 

Az ünnepek azért vannak, igen, a nőnap is, hogy legyen egy olyan nap az évben, mikor annak a cukorért ácsingózó, tanácstalan alaknak lehetősége van arra, hogy sorban álljon a boltban, és a virágosnál, hogy megörvendeztessen bennünket azzal a tudattal, hogy nem felejtette el, hogy nők vagyunk.

Egyetlenek, és megismételhetetlenek. Ahogy ők is.

A maguk módján.  :)