Igen, ilyen is megesik. Amikor úgy érzem, hogy tele vagyok ürességgel (ami meglehetősen, és erősen képzavar) mégis semmi nincs bennem, és nem mocorog.
Elkezdek keresni. Feltúrom a múltat, a jelent, de csak visszhangzik a fejem, és a lelkem az ürességtől.
Heverek megkezdett regények, novellák felett, hajigálom szét az ágyon őket, és egyikhez sem érzek motivációt, hogy befejezzem, és ilyenkor küldöm el az átkosba azt, aki kitalálta, miszerint amit elkezdtünk, azt kutya kötelességünk befejezni.
Az írás nem egy sál, amit teljesen mindegy, hogy a buszon kötsz készre, vagy a fotelban ülve.
Az írás nem vacsora főzés, amit be kell fejezni, különben véres marad a hús, vagy harsog a krumpli a fogad alatt.
( Olykor eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha félbehagynék egy szerelmi rövidkét, és a két főhős már lendülne, és futna egymás felé, és megszakad a kép. Az olvasó meg pislog, mereszti a szemét, hogy oké, szép és jó ha nyitva marad egy történet, még izgalmas is lehet, na de ennyire? )
Csakhogy, van egy kis bibi.
Ha nincs töltet, ami vigye a kezemet, nem megy. Ha nincsenek végletes érzések, nem megy. Nem az a fajta ember vagyok, aki képes nyolctól-négyig.
Néha elég egy tekintet, egy pohár ital, vagy bármi, ami megérint, és hatással van rám. Akkor szárnyalok. Valami olyan belső erő viszi a kezemet, amelyet soha máskor nem érzek jelen, csak ha az ujjaimat a klaviatúra fölé teszem.
Éppen ezért, fura játéka az életemnek (mert hiszem hogy mindenkinek megvan a sajátja, és irányítója) amikor egy megakadt sztori éveket képes feküdni a fiókban, aztán egyszer csak jön valami, akár valaki, és az ágyra dobált lapok sorai izzani kezdenek. Kiabálnak, "itt az idő, szívd magadba amit tapasztaltál, most kell, most gyere!" és mint a jó szerető, úgy simul hozzám, és helyre bennem az írnivaló. Lüktetve jönnek ki a szavak belőlem, valami egészen fura transz állapotban (ez borzasztóan hülyén hangzik, de nem találok jobb kifejezést) kerülök, aztán mikor felemelem a fejem, beindulnak a fiziológiás szükségleteim (nem röhög, konkrétan pisilni kell) mert valami szervi szinten is túlműködik olyankor. Visszatérve átolvasom amit odaszórtam, akár új történetként, vagy folytatásként, és nem is értem... ezt tényleg én írtam? Nem emlékszem ilyen szavakra... pedig ott van, én borítottam oda, nem más.
És a semmi helyét átveszi a valami, ami akár jó is lehet.
Egy valamit képtelen vagyok megtenni. Futni a sztori után.
Szingli barátnőim igazolhatják a mondandómat: "ha futsz egy pasi után, vagy hajtod a szerelmet, vagy akár egy lazább kapcsolatot, az istennek se jön, elkerül, mintha a homlokodra lenne írva a hüvelygomba..."
Volt, hogy futottam a sztori után. Kerestem a szituációkat, helyeket, élményeket, akartam hogy jöjjön az a csiklandós érzés, ami megborzolja az agytekervényeimet. AKARTAM. Nagyon. Jó messzire el is került az ihlet, mert ihattam ötféle bort, amitől majd biztos átérzem a hangulatát annak a .... a bor jó volt, az ihlet meg sehol.
Teljesen kétségbe estem. Én már a büdös életben nem fogok írni! Rám már semmi hatással nincs a világon semmi!
Pár napig rettenetesen sajnáltam magam. Aztán szépen elengedtem. Gondolatban összegyűrtem a paplan tetején heverő teleírt lapokat, még zsebkendőt is rántottam, úgy integettem a fejemben robogó gőzös után, ami elvitte őket tőlem. És míg hátat fordítottam, arra gondoltam, ennyi volt...
Jött az a bizonyos üresség. Amivel lehet létezni, de író, vagy alkotó ember számára maga a vegetáció. "Naponta egyszer locsold meg, oszt' elvan, lélegzik, tápoldatot is adj neki, hátha nem kornyadozik annyira..."
Aztán jön valami, és kisüt a nap. Nem úgy, hogy rád ordít a sötétségből, hanem szépen lassan, ahogy felbukkan a látóhatáron, elkezd melegíteni, és délben már fürdesz benne. Jön az a már említett csiklandozás, lehetetlen helyeken és időpontokban, aztán érzed, ahogy alakul benned a félbemaradt történet, és isten őrizz annak, aki ilyenkor meg akar állítani.
Már nem kell futni a sztori után, mert élt, lélegzett benned, nem halt meg, nem hullott hamvába, csak állt egy kicsit a film, míg nem jött valami, valaki, aki mint jó mozigépész, összeragasztotta a filmkockákat, és újra indított.. engem is, és a történetet is.
Hogy bevonzottam-e azzal, hogy elengedtem? Nem tudom. De hogy működik, az biztos.
Csak két kézzel nem szabad kapni utána... hagyni kell hogy megtörténjen.
Szegő Lindi
( Szó és Tollforgató Vállalkozó)
2015. szeptember 30., szerda
2015. április 9., csütörtök
Útközben...
Úton
van, készülődik. Formálódik, alakul. Igen, a Proliblues.
Nem
mondom, hogy fájdalommentes, itt nem kérhet az ember epidurális
érzéstelenítést, mint a szülésnél azok, akik nem bírják, itt vagy bírod a
nehézségeket, vagy betolsz a fejedbe néhány pohár bort, felest, vagy
vicces cigit. Egyikkel sem élek, így hát nem marad más nekem, mint érezni,
ahogy a világra jön.
Szeretek
írni. Az sem fájdalommentes folyamat, hiszen a világrajövetel nem azzal
kezdődik, hogy az ember beküldi a kéziratot, hanem már akkor, mikor megfogan a
fejedben az a kósza gondolat, hogy egyáltalán ebből valamit lehetne csinálni.
Nem osztódással szaporodik, hanem egy váz épül fel a fejemben, mint egy
csontváz, erre a két kezemmel kenem fel az izmokat, a húst, fűzöm be az
idegeket, párnázom ki zsírszövettel, és a végén bevonom bőrrel. Nekem biztos, a
legszebb lesz, hiszen olyanra csinálom, amely nekem megfelel. De nem is várom
el, hogy mindenki szépnek lássa. Hamisság lenne az, illúzió…
Élő,
lélegző „valami”, ami addig, míg ki nem kerül a kezeim közül, az én gondjaimra
van bízva. Aztán ki kell engednem, átadni azoknak, akiknek ez a foglalkozása,
hogy gondozzák, figyeljenek rá, és eljuttassák azokhoz, akik igényt tartanak,
és kíváncsiak rá.
Izgulok.
Úgy izgulok, (hiszen tudom, közel sem tökéletes, sőt…) hogy valahányszor arra
gondolok, hogy kikerül a világba, megremeg a gyomrom, és kissé elfacsarodik a
szívem. Mint amikor az ember első szülött gyerekét iskolába küldi. Elengedi a
kezét, és csak néz utána, biztonságban odaért-e, ahova indult.
Nyilván
lesznek, akik bántani fogják. Erős szívvel kell majd ezt is elviselni azt
hiszem, kell egy sánc, ami mögött lehetünk, egy láthatatlan fal, ahova csak
azok a megjegyzések furakodhatnak át, amelyek akár építő jellegűek (bocs
Arthur, tudom, hogy te nem hiszel ebben) még ha negatív tartalommal is bírnak.
Nem lesz egyszerű ezt a sáncot majd megépíteni.
Attól
nem félek, hogy engem bántanak. Aki ilyen előzményeken edződött, (lsd. előző
bejegyzések Hatások címmel) azon sok bántanivaló már nincs.
Vannak,
akiknek szükségük van a folyamatos visszaigazolásra. Lételemükké vált, hogy
olykor ellássák őket hízelgő szavakkal, még ha a mögöttes tartalom nem is az.
Én piszokul kontrollálom magam, hogy ne essek ebbe a hibába, hogy eltudjam
fogadni azt is, ha valakinek nem tetszik amit csinálok. Mert aki nem így
gondolja, az folyton másnak kíván megfelelni, azt pedig mint tudjuk,
meglehetősen egészségtelen.
Van,
akinek a kis siker nem elegendő. Mindenből a legnagyobbra vágynak, legyen az
siker, autó, tulajdon, birtok, bármi… vajon milyen apró lehet az az ember
legbelül? Milyen defekteket kapott? Milyen démonokkal, és komplexusokkal küzd
az, akinek folyton kell a visszaigazolás, mert már nem elegendő neki a
tevékenységét végezve az öröme?
Én már
akkor boldog voltam, amikor láttam, hogy mennyien szeretik a Prolibluest. Igen,
volt akinek nem tetszett, de én ezt egyetlen mondattal magyarázom immár, amivel
Arthur barátom segített megérteni, és elfogadni a bántó kritikákat: − Ezt
nem nekem írtad.
Ennyi.
Bármilyen
tevékenységet is végezzen az ember, nem várhatja, hogy mindenkinek kedvére
legyen.
Ne
okozzon ez senkinek semmiféle komplexust, nyavalyát.
Hiszen,
sokszor nem is a végeredmény, a siker a fontos, hanem az oda vezető út, az
alkotás, legyen az könyv, vagy egy jól sikerült vacsora, egy bútor, egy nyélbe ütött üzlet.
A
Proliblues a finisben van. Ha jól számolom, egy hónap múlva rendelhető lesz. Ő
a végállomás felé halad már, de én már megint egy újabb útra lépek.
Mert
az út a fontos…s ha az tele van örömmel, és könnyel, vannak benne érzések,
megjárhatom közben a mélységeket, és magasságokat, akkor érzem igazán, hogy
élek.
Most
élek igazán.
2015. március 28., szombat
Találkozások, és időzítés.
(Szombat délutáni morfondír)
Miután
kitettem a Prolibluesról készült képet a közösségi oldalra, sokan írtak nekem.
Volt, aki az után érdeklődött, hogy mi adta a kezdő lökést ahhoz, hogy tegyek
azért, hogy egyszer kézben tarthassam. Sokan gratuláltak, és sok szerencsét
kívántak.
Aztán
volt, aki azt firtatta, hogy mennyiben fáj ez nekem, nem mintha ez sokad rangú
lenne, de azt gondolom, hogy az ember a pénztárcája tartalmáról csak a hozzá
igen közel álló embereknek beszél.
Olyan
levelet is kaptam, amelyben arra várták a választ, hogy mikor, és hol kapható.
Nyilván, erre pontos választ nem tudtam adni, sok múlik a további munkálatokon,
de a tavasz legszebb hónapjának, májusnak elejére szeretném, ha hozzáférhető
lenne.
Mert
úgy irányítom a dolgokat, amit pedig nem tudok, azt rábízom a sorsra, és a
többi emberre, aki ebben a divatos szóval élve, projektben részt vesz, akarva,
vagy akaratlanul.
És itt
kötném össze a mondandóm első részét, az utolsó mondatommal.
A
kezdő lökés.
Mint
már írtam, voltak meglehetősen nehéz időszakaim az elmúlt pár évben, kívülről
jövő vélemények, hatások, ingerek. Legtöbbjük nem simogatta meg a lelkem, de
mint mindent, ezt is túl kellett élni. De ezek mellett voltak olyan emberek,
aki minden bolondságom, és hibám ellenére is, hittek bennem.
A találkozások fontosak.
Először
is ott van, Arthur Madsen író barátom, aki egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte
meg, hogy mi keresni valóm van nekem az írói pályán. (Nem szeretem ezt így
leírni, hiszen még mindig nem tudom, kit is nevezhetünk írónak? Ez olyan,
tyúk-tojás kérdés, kár is agyalni… ) Egyszerűen csak hagyta, hogy csináljam, és
igen kevés olyan írásom van, amelyet kritikával illetett, de volt olyan,
amelyen maga is elcsodálkozott, és „ez odabasz Lindike!” rövidke tőmondattal
kommentálta. Ha olyan írásomat olvasta,
ami az ő szőrős lelkét nem érintette meg, akkor sem kritizált, annyit mondott
csupán: − Ezt
nem nekem írtad, de attól még jó lehet.
Ő nem
hisz az építő kritikában, szíve-joga, bár azt gondolom, hogy a megfelelően
tálalt negatív kritika, igenis építő jellegű tud lenni, ám ha ez a nem közös
gondolatmeneten, és ízlésen alapul, akkor az már nem épít, hanem azt mondja: − én
másként csináltam volna. Erre Arthur barátom igen frappánsan csak annyit
szokott reagálni, hogy „tessék, mutasd meg…” Ami persze, már a mondat elhangzásakor
dugába dől, hiszen mondani könnyű, hogy áh, ilyet én is tudnék írni!
Meglehet
próbálni…
Ez
olyan, mint a rúdtánc.
A
táncos olyan könnyedén pörög, forog, fejjel lefelé lóg, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne. Ám hogy mennyi munka, gyakorlás, lila folt,
könny, utállakhagylakapicsába, istenemdejóez, van mögötte, azt csak az
tudja, aki heteken, hónapokon át gyakorol, hogy azt a mozdulat sort meg tudja
csinálni, ami olyan magától értetődőnek, és gyönyörűnek tűnik.
Így
van ez az írással is.
Szeretem,
mikor azt mondják: jah, hát ilyet én is tudok írni.
Tessék
megpróbálni. Nekem nyolc évembe telt, mire azt éreztem, hogy igen, itt az idő.
Remélem
jó lesz az időzítés.
Szóval,
az élet egy rohadt pillangóhatás, mert ha én akkor oda nem megyek, akkor ő
nincs ott, és ha nincs meg a kellő szimpátia közte és köztem, akkor…… és itt
évek hosszú sorát kellene, hogy elmeséljem, de nem teszem, szóval akkor most
nem lennék ott, nem álldogálnék azon a lépcsőfokon, ahol éppen vagyok. Mert
azért kellenek emberek, akik hisznek benned, és lehet köztetek akár hónapokig
tartó mosolyszünet, akkor se változik a tevékenységeddel kapcsolatban a
véleményük.
Az
Élet jól intézi az időzítést.
Pontosan tudja, hogy miért, és mikor rak téged oda, ahova kell, hogy azokkal az
emberekkel találkozhass, akiknek vagy te változtatod meg az életét, vagy
fordítva.
Az
írással is így van ez. Ha megszületik a fejedben valami, éppen csak csíra állapotban
van, biztos lehetsz benne, ha nyitott szemmel jársz, és hagyod, hogy a véletlen
dolgozzon, eléd fog sodorni olyan embereket, akik valamiféle módon kapcsolódnak
a te írnivalódhoz.
Olykor
tényleg megdöbbenek azon, hogy miféle játékot játszik velem az élet, és most
már igazán kíváncsi vagyok, hogy merre akar taszigálni, mit akar tőlem. Mert
meggyőződésem, hogy bár nincs elrendelve a sorsunk, megírva, és magunk
alakíthatjuk, de van valami nagy játékos, aki elénk tolja azokat a személyeket,
akikre szükségünk lehet.
Legyen
az barát, vagy ellenség.
Egészen
egyszerűen, csak az ajtót nyitva kell hagyni. Beengedni az arra járókat, aztán
nyilván, ha nem megfelelő a számunkra, (milyen önzően hangzik ez ugye?) hamar kívül rakjuk, a számunkra fontosak, és
értékesek házon belül maradhatnak.
Amíg
az ember seggén rajta a tojáshéj, addig beenged bárkit, és még a rosszakat is
igyekszik bent marasztalni. Holott, kínlódik tőlük, aztán idővel, mikor már sok
sebet összeszedett, és akár évek is eltelnek, udvariasan kitárja az ajtót, és
kimutat: − Menj isten hírével, és hagyj engem békén.
Vannak
olyan találkozások, amelyek olykor
nem akkor érnek be, amikor az ember összefut a másikkal. Évek kellenek, mire
közel kerülhetünk egymáshoz, és akár szellemileg, és lélekben is végre
egyívásúak leszünk, és megtaláljuk egymásban azt, amitől működik az összhang.
Ez a
késleltetett időzítés, ami éppen
olyan szívet melengető tud lenni, a kezdeti zűrzavar után, hogy annyit vagyunk
képesek (akár korunknál, akár tapasztalatunknál fogva) adni egymásnak, mint az
előző években sosem. Addig a sors gondoskodik arról, hogy a felületes viszony
megmaradjon.
Fontos
pillanatai ezek az életnek, és azt gondolom, hogy egy alkotó ember kétszer
olyan jól tartsa nyitva a szemét, és szívja be ezeket az embereket, és
helyzeteket, mert irtózatos nagy inspirációt adnak. Olyan kezdő lökést, amitől az ember képes
lemászni a lelke legmélyére, és kipakolni azt, ami odalent van, a piaci
asztalra úgy, hogy nem gondolkodik azon, hogy jól teszi-e, egyszerűen valami
belső erő diktálja, meg kell tennie.
Se a
találkozásokra, se az időzítésre nem vagyunk befolyással, azt hiszem. De pont
ez a szép ebben az életnek nevezett kalandban, hogy sosem tudhatod mikor, kit
sodor eléd, és miért éppen akkor.
Élvezem,
és fájom ennek a két dolognak a szépségét.
2015. március 19., csütörtök
A tehetségről, arról az istenadtáról...
A mai
bejegyzést úgy írom, hogy nem elég, hogy napok óta foglalkoztat a téma (a saját
bőrömön érzem már jó ideje) de ma éppen szembe is jött velem.
A
tehetség kérdése.
Mire
megy vele az, akit a Jóisten megáldott, ilyen vagy olyan különlegességgel,
képességgel, ami nem a hétköznapi ember sajátja? A kérdés pontosabban az, hogy
ebben a felgyorsult, teljesítményorientált, piacot kiszolgálni kívánó világban,
hogy tud érvényesülni a tehetség? És még ez lenne a kisebbik baj, mert ehhez
vagy felveszi a tempót az ember, vagy kihullik a sorból, és éli tovább az
átlagemberek életét (akik természetesen kiteszik annak a bizonyos piacnak a
részét, akit ki kell szolgálni).
Nagyon
szerencsés embernek tartom magam. Nem azért, mert úgy gondolom, hogy én is egy
ilyen istenadta tehetség vagyok, nálam vannak ezerszer tehetségesebbek, hanem
azért, mert sok olyan emberrel vagyok körülvéve, akik valamiben jobb
képességekkel rendelkeznek, mint mások.
Jelen
helyzetben, csak a szűk kört tekintve, nyilván, az írásról van ismételten szó,
mi másról, van néhány olyan ember van a közvetlen közelemben, akik sokkal
többet érdemelnének a sorstól, mint ami megadatik nekik.
Mivel
szeretem jelzőkkel illetni, és ezen nevezni az embereket, akár szeretetből,
akár más okból kifolyólag, legyen így ebben a bejegyzésben is. Nem lesz benne
okoskodás, csupán leírom, amit gondolok, ahogy eddig is.
(Hozzál
sós mogyorót, főzzél teát, pálinkát, bármit, mert hosszú leszek.)
Először
szót ejtenék Kispálosról.
A srác
vidékről ment fel a nagyvárosba lakni, két kiadott könyv van a háta mögött,
témáját tekintve szórakoztató irodalom, meglehetősen nagy sikert ért el vele.
Olyan szemszögből írta meg a könyveit, amiben benne volt ő maga is, és ugyan
meglehetősen jó humorral volt megírva, mégsem adja vissza azt az embert, aki ő
maga.
Fura
kettősség, van egy fanyar humorral átitatott öniróniája, amit előszeretettel
megmutatott a két sikerkönyvben, és van ő maga, az alkotó ember, aki szerintem
korunk egyik legjobb kortárs írója lehetne, ha…
És itt
jön a buktató. Míg szórakoztatott, kellett a kiadóknak, két kézzel kapnának
utána egy esetleges harmadik „vicces könyv” folytatásának reményében, de ő nem
akar. Ő végre magát akarja megmutatni, ami biztos vagyok benne, hogy szintén
megtalálná a maga közönségét, mert van igény a jó magyar kortárs irodalomra,
nem hiszem, hogy szépirodalmi szinten ne lenne keresnivalója egy mai írónak.
Kilincsel.
Leveleket ír, küld, a kiadók füle süket. Én meg dühös vagyok. Mert így veszik
el a semmibe a tehetség. Otthon ül a szobájában, ír, már ha képes
felülemelkedni az ez irányú elkeseredettségén, és ami kijön belőle, ÉRTÉKES.
Fantasztikus
írásokat olvastam már tőle, a szíve olyan mély, mint a kút, és a látásmódja nem
kispályás.
Nem
nyárikrisztián, és társai, nem az a fajta ember, akit meghívnak főzős műsorba,
de van benne valami, amitől több mint más. TUD ÍRNI. Ő az én egyik
szívfájdalmam.
Aztán
itt van egy ezeréves ismeretség, NINCSNEM.
Ő
csaj, a harmincas éveit tapossa. Írna. De az elmúlt tíz évben nem tud. Nem
azért, mert híján lenne ihletnek, tehetségnek, sőt, nem azért, mert nincs meg a
kellő eszköze hozzá, a dologban sokkal több a dráma.
Egykoron,
kezdő regényfaragó korában, egy általam már említett illető, akinek kellő neve
van a „szakmában”, akkora pofonnal illette, hogy a mai napig nem tudta
kiheverni. A tehetsége megkérdőjelezhetetlen, napi, néhány soros bejegyzéseiben
képes elmesélni egy életet, három szóval le tud írni egy helyszínt, de úgy,
hogy annak színe, szaga, íze van, és ez az ember nem ír. Megüt a guta, még a gondolattól
is. Mert ott, akkor, elszállt az a mondat, testet öltött, gúzsba kötött egy
tehetséget. Hol a felelőssége annak, aki
bármit is kiejt a száján? Mi jogon?
A
TUDÁS, ÉS A VELE JÁRÓ HÍRNÉV, FELELŐSSÉG. ELVÁRJA a JÓÉRZÉSŰ EMBERHEZ MÉLTÓ
VISELKEDÉST. Hát attól, hogy valaki már van valahol, és jutott valamire, nem
jár együtt azzal, hogy aki látja őt a magasban, és csak a maga útját akarja
járni, nem a helyébe lépni, azt lerúghassa az, egyetlen szóval is.
Szóval
NINCSNEM azóta csak kering az irodalom színterén, mint fordító, olykor
szerkesztő, és nem mer írni. Vagyis a mai napig nem mert. Ő még odáig sem
jutott el, hogy egyáltalán beadja az írásait bárhova. Blokk van, gát van,
remélem egyszer, áttöri ezeket, és élvezhetem, nem csak én, hanem még sokan
mások is, a gondolatait, a stílusát. Neki már nem kell megérni, az évek alatt
megtalálta, tehát neki már annyival könnyebb az útja.
Csak a
fehér papír fóbiája múlna már el, és merjen egy pörgő forgó rúgással leteríteni
egyetlen mondatot, ami tíz éve bélyeget égetett rá, és merje a pofájába
ordítani: mától én diktálok!
Bízom
benne…
És a
végén, itt van az ASZTALOS.
Aki
kicsit messzebb él a határtól, írásait évek óta olvasom. Göndör gondolkodása,
és mondatszerkesztése elvarázsolt, én nem ismerek még egy ASZTALOST, akinek így
járna az agya, aki szerintem olyan tárcaírásokkal tudna megörvendeztetni nem
egy napi és hetilapot, amiért vennék az újságot a népek. Íze van a szavának,
van eleje és vége, hangulata annak, amit ír, és ennek az ASZTALOSNAK van ehhez
tehetsége. És ahelyett, hogy ezt kamatoztatná, gyártja a székeket, asztalokat,
de ha nem tenné, akkor tán nem is lenne annyi inger az életében (pedig író
ember számára az nagyon fontos) de biztos csak találna az utcán témát, és ez
lehajolna érte. Mert ez olyan. Ez le.
Néhány
napja értesültem még valamiről, és meghajoltam előtte: olyan karikatúrákat
készít a bogbejegyzéseihez, hogy Sajdik megveregetné a vállát. Még egy
istenadta tehetség. Neki több is van.
Szóval,
csak azért írtam róluk, mert fáj, hogy vagy azért nem tud előre jutni egy
kezdő, vagy félkezdő alkotó, mert akiknek kellene, nem látnak, pedig majd
kiveri a szemüket a tehetség, de a piac diktál, és tudom, hogy ez ellen hiába
lázadozok, de legalább lehetőséget kapnának, vagy azért, mert valaki egyetlen
mondattal olyan blokkot hoz létre az amúgy is érzékeny alkotó agyában, hogy
hosszú évek alatt tudja kiheverni, vagy egyszerűen olyan közegbe születik, hogy
hiába nyújtaná a karját, pontosan tudja: a langymeleg levegőt markolhatja
legfeljebb.
Ha én
nékem sok pénzem lesz, nem repülőre fogok ülni, hanem csinálok egy irodalmi X
faktort. De olyat, amelynek híre menjen! Ne belterjes pályázatokon (tisztelet a
kivételnek, mert van az is! ) dőljön el, hogy kinek a könyvét adják ki, kibe
feccelnek pénzt a kiíró kiadók, hanem élhessen a tehetség, legyen lehetőség.
Tudom,
az emberek szeretik, ha a szájukba van nyomva minden. Filmet kapunk, hogy
képeket elképzelve se koptassuk az agyunkat, mint olvasás közben, zenét kapunk,
könnyen fogyaszthatót, amihez nem kell nyugalom, és belső elcsendesülés, mint
Csajkovszkihoz, vagy Hrabalt olvasva.
Tudom,
hogy a mai világban nincs helye a könyveknek, csak a polcon, keveset olvasnak
az emberek.
Akikről
ma említést tettem, velük talán az a baj, ami velem is.
És itt
a helye több éve használatos mottómnak:
Az a segg még nem született meg, amelyet
én kinyalnék…
Ezért
vettem a saját kezembe a dolgot. És még így sem zökkenőmentes…
De én
még mindig annyira hiszek…
2015. március 9., hétfő
A nőnap margójára, avagy a védenivaló férfiak... :)
Ahogy egy férfi tud tojógalamb módjára topogni a konyhában,
senki úgy nem tud, a cukrosibriket keresve!(mikor nyakig ülsz a takonyban, és
egy pohár teát se tudsz megcsinálni magadnak) Hát hibás ő azért, mert te
körbejelölted a konyhát, mint felségterületet, és be nem engeded oda (csak
összekenne, összekutyulna mindent!) csak ha halálodon, vagy annak közelében
vagy!
Mit szólnál hozzá, ha minden nap, beállítana egy csokor
virággal, és egy bonbonnal? Megmondjam, mit szólnál hozzá?
Az első hét igazán izgalmas lenne, a harmadik nap azt
mondanád, hogy a/istenem, hát létezel, az ember megtáltosodott, megszállta
valami, b/naponta többször a tükör elé állnál, biztos sikerült a fogyókúra, és
beléd habarodott ismételten, c/ valami van a füle mögött, az hétszentség!
A második héten már enervált mosollyal fogadnád a
Raffaelo-t, és a rózsát, de még mindig örülnél.
A harmadik héten, a Raffaelot betennéd a spájzba a többi
közé, a rózsával kimennél a nagyiék sírjához.
A negyedik héten, a spájzban felhalmozódott Raffaelo-val
megajándékoznád a barátnőket, ismerősöket. Ekkor már az összes vastag lexikonban
rózsa aszalódna, eltöprengsz, és az interneten utána néznél a poutpouri
készítésének.
Az ötödik héten a kókuszra gondolva a hányinger kerülgetne,
és elkapcsolsz, ha a tévében, fehér ruhában balettozó Raffaelo reklámarcot
meglátod. A rózsák tárolására befogod a kristálypohár készletet, és kikeresed a
telefonkönyvből a nagybani piac telefonszámát, mert elgondolkodtál egy
rózsanagyker nyitásán.
A hatodik héten, mosolyt már csak az csal az arcodra, hogy
a boltban kifogyott a Raffaelo-s készlet, helyette kaptál Mon Cherit! Egy
számmal nagyobb nadrágot kell vásárolnod, a megevett édességnek köszönhetően,
hiszen nem sértheted meg a párod azzal, hogy nem fogyasztasz belőle legalább
egy keveset, és szidod Koncz Zsuzsát,
mikor a rádióban felhangzik a Nyílik még a sárga rózsa című örökzöld.
A hetedik hét… ez komoly vízválasztó. A kellően őszinte
feleségek, barátnők, ekkor már odaállnak a párjuk elé, és remegő (valamint a kókusz
undortól herpeszes) szájszéllel közlik: ne többet! Akik még tartják a
frontot, ők elrejtik a kókuszos golyókat jövő karácsonyra, amiből fehér
hógolyóláncot kézimunkáznak a fenyőfára. A rózsákkal ekkor már ők sem tudnának
mit kezdeni, mert már a másodunokatestvér is kapott a poutpouri-ból.
Aztán egyszer csak elfogy a türelem. A férfinak azért, mert
„ennek a nőnek képtelenség megfelelni, hát nem arra vágyott, hogy az év minden
napján kellene éreznie a megbecsülést?” a női fél pedig azért, mert „kiábrándító
már ez a túlzott figyelmesség, nem lehetne csak úgy élni, ahogy eddig, büdös
zoknik, horkolás, és hasvakarás közepette? Elegendő lenne csak olykor, néha,
mondjuk nőnapkor egy szál virág, és egy bonbon… (csak Raffaelo-t ne, anyám! )
Szóval nekünk nem elég semmi. :)
Az ünnepek azért vannak, igen, a nőnap is, hogy legyen egy
olyan nap az évben, mikor annak a cukorért ácsingózó, tanácstalan alaknak
lehetősége van arra, hogy sorban álljon a boltban, és a virágosnál, hogy
megörvendeztessen bennünket azzal a tudattal, hogy nem felejtette el, hogy nők
vagyunk.
Egyetlenek, és megismételhetetlenek. Ahogy ők is.
A maguk módján. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)