Hatások...

Az elmúlt napokban, amióta közzétettem a Proliblues oldalát a közösségi oldalon, kaptam egy olyan kommentet, ami azóta sem megy ki a fejemből.

Soha nem állt szándékomban olyasvalamit csinálni, ami elmozdít valakit a komfortzónájából, holott az életem bővelkedett ilyes alkalmakban. Most mégis sikerült.

Az illető, miután követte a blogon közzétett, élet írta mesémet, gondolt egy merészet, és ennek következtében lépett. Borította a jónak éppen nem nevezhető életét, és új, sodróbb, és tulajdonképpen veszélyesebb vizekre evezett. Hiszen látta (és tudta) hogy nem lehetetlen a változtatás. Látta, hogy bár fájdalmas, de túlélhető. És mint ilyen, esélyes akár egy jobb folytatás. Garancia nem volt, csak egyfajta példa, amit én léptem meg, ami szintén kétesélyes volt.

De volt bátorság. Volt mersz.

Rákérdeztem. Jól jött ki belőle.

Azért egy kicsit félelmetes ez. Felelősség, hogy amit az én életem írt, valaki példaként lássa maga előtt, a történtek tisztességtelenségével együtt.

Az ő helyzete bizonyára más volt, de felülről nézve az alaphelyzet mégis ugyanaz.

Nehéz lehetett, nem tisztem tudni a részleteket. De ha csak egy embernek megváltozott az élete, ha egyetlen nő is úgy érzi, hogy amit papírra vetettem, megerősíti abban, hogy tisztábban lásson, képes legyen átértékelni, és nem félni a változástól, már megérte megírnom.

Milyen furcsák ezek a dolgok. A Hatások. Hogy az ember, minek a hatására képes mozdulni, először fejben, elgondolkodva, aztán ha telítődött, leszűri magában a kellő konzekvenciát, és látva a jelen helyzetét, képes lépni.

Ahogy én az írással.

Említettem az előzőekben, hogy milyen rapszodikus a viszonyunk. Ami képes olykor viszony helyett iszony (szar poén, hagyjuk) lenni, és olykor mennyekig emelő agyi és lélek orgazmust okozni. Amikor az aktus élvezetesebb, mint a végeredmény, megesik olyan is.

Pedig ezt is tanulni kell. Vagy kellene. Már ha van kitől.

A lényegre térek, a második pontra, ami ma kikívánkozik belőlem, Hatások témában.

Két ember volt, aki a 8 év alatt, mióta koptatom a klaviatúrát, hatással volt rám. Az egyik egy honi írónő, igen ismert, elismert, és fontos része volt az életemnek húsz éves korom óta, és jelenleg a negyvenhatodikat taposom, tehát a hatás igen hosszú távú volt.

A múlt idő nem véletlen. Ahogy az ember valami, vagy valaki hatása alá kerül, éppen olyan gyorsan ki is tud kerülni alóla, elég egyetlen apró momentum.

Az első regénye úgy megfogott, hogy konkrétan rongyosra olvastam, szó szerint. Nem salátásra, nem nyűttre, viseltesre, hanem rongyosra. (nem, nem fogok neveket írni, nincs rá jogosultságom, úgy érzem…)

Aztán következett még sok, szinte az összes, ez alatt a majd „huszonsok” év alatt. Kedveltem a stílusát, a történeteinek folyását, a hangvételét, amelyből nagyon sokat vesztett az utóbbi időben, de nyilván fent tartja a jogot a változtatásra, jó hogy, én se szívesen venném, ha beleugatnának abba, ami kikívánkozik belőlem. Kinek nem tetszik, nem eszi. Szerettem, amit közvetített az írásaival, elveket vallott, és akaratlanul is magamévá tettem őket. Hogy ezek nélkül milyen emberré váltam volna, nem tudom, de köszönettel tartozom azért, hogy ezekben a dolgokban Hatással volt rám.

A munkásságát a mai napig tisztelem, meghajtom a fejem előtte.

Csakhogy volt a dolognak emberi oldala is.

Ismeretséget kötöttünk, részemről barátit, ám mint kiderült, részéről ez nem volt más, mint szimpla ismeretség. Nehezen emészthető ember, nehezen fogad a közelébe bárkit, maximálisan megértem, ám voltak olyan emberi, nem pedig írói megnyilvánulásai, amelyeket először furcsálltam, aztán azzal magyaráztam, hogy szíve joga, emberből van ő is, nem kell mindenkit szeretni, sőt viszontszeretni sem.

Neki mutattam meg kezdeti zsengéimet, korrektül hárított, és látott el általánosnak tűnő jó tanácsokkal. Nyilván, abban az időszakban nem voltam teljesen hibátlan én sem, hiszen hajlamos voltam azt hinni, hogy én szartam a spanyolviaszt, és bennem egy fantasztikus alkotó veszett el. Egy frászt, ezt pontosan tudom ma már, hogy ha nincs az emberben kellő egyensúlyban az alázat az iránt amit csinál, és az ehhez passzoló szolíd exhibicionizmus, képes elszállni. Kevés, hogy azt érzi, pislákol benne tehetség.

Akkor azt gondoltam, hogy ha egy mód van rá, az ilyen felhők között járó, szárnyait bontogató alkotóféleséget, még egy rég befutott ember sem ránthat le olyan durván, hogy az olyan szinten padlót fogjon, hogy majd belepusztul a csalódottságába, és fél évig klaviatúrához se ér.

Most már másként látom a dolgot: bár ő nem így szánta, mégis segített nekem. Mert feltápászkodtam a padlóról, és megkérdeztem magamtól, hogy akarom-e én ezt a viszonyt az írással. Érzem-e azt, hogy külső véleményektől függetlenül, („…a Szegő Lindiből sosem lesz író…”)  odaüljek a fehér lap, a legnagyobb mumus elé?  

Csinálnom kell-e, része-e vajon az életemnek?

A válaszom egyértelmű volt. Belenéztem a szívembe, a fejembe, a lelkembe, oda, ahova bár eljutottak a külső ingerek, de ebben a helyzetben kívül rekesztettem őket.

Igen.

Hatással volt rám. Először a könyveivel, aztán a valahol elejtett véleményével. Adott, elvett, aztán megint adott úgy, hogy nem is akart.

Ő volt az első, aki alkotóként, és emberként is Hatással volt rám. Neki köszönhetem Hrabalt, Fodor Ákost, hogy másként lássam a világot, a dolgoknak ne csak a színét, hanem a fonákját is megvizsgáljam, hogy elfogadóbb legyek, hogy némi zöld vér is csörgedezzen az ereimben. Köszönet érte.

Aztán a negatív beHatások. Megtanított, hogy felálljak akkor is, ha a padlóra löknek, ha csalódom valakiben, miként kezeljem, hiszen jó tanítómesterem volt ő nekem, és ami a legfontosabb: megtanított arra, hogy ne hagyjam, hogy bárki stílusa befolyásolhasson, mint írót, ehhez kellett a benne való fájdalmas csalódás. Mert annak hatására, úgy vetettem le magamról a tőle tanult szófordulatokat, stíluselemeket, mint kígyó a bőrét. Egyfajta újjászületés volt ez, így sikerült szert tennem a saját hangomra. A saját stílusomra, ami lehet, hogy nem olyan harsány, mint az övé, vagy másé, de egyetlen, és az enyém.
Egyetlen dolog miatt neheztelek rá: abban igaza van, hogy mindenkinek magának kell az utat kitaposnia, így, vagy úgy. Ám azt gondolom, hogyha valaki valaminek a birtokában van, egyfajta tudásnak, akkor tisztelje meg a jövőt azzal, hogy tanítja az utána következő nemzedéket. Ne tartsa meg önző módon magának a kizárólagosságot. Adja tovább amit tud, hiszen így nem csak úgy fognak majdan emlékezni rá, hogy ő volt az aki könyvek tucatjait követte el, hanem maradjon meg néhány ember szívébe úgy, hogy tanítómestere volt. Tőle ezen esetben még a pálca se fájt volna, meglehet...mert tudása van, mi tagadás.

Minden hatásnak, a negatívnak, és a pozitívnak is megvan a maga haszna. Kedvelem, mikor a visszájára fordulnak a dolgok.

Innen köszönöm neki.

A következőkben pedig egy másik emberről fogok elgondolkodni itt, aki szintén Hatással volt rám, mint a Proliblues megírójára. Hatások 2.