A tehetségről, arról az istenadtáról...

A mai bejegyzést úgy írom, hogy nem elég, hogy napok óta foglalkoztat a téma (a saját bőrömön érzem már jó ideje) de ma éppen szembe is jött velem.

A tehetség kérdése.

Mire megy vele az, akit a Jóisten megáldott, ilyen vagy olyan különlegességgel, képességgel, ami nem a hétköznapi ember sajátja? A kérdés pontosabban az, hogy ebben a felgyorsult, teljesítményorientált, piacot kiszolgálni kívánó világban, hogy tud érvényesülni a tehetség? És még ez lenne a kisebbik baj, mert ehhez vagy felveszi a tempót az ember, vagy kihullik a sorból, és éli tovább az átlagemberek életét (akik természetesen kiteszik annak a bizonyos piacnak a részét, akit ki kell szolgálni).

Nagyon szerencsés embernek tartom magam. Nem azért, mert úgy gondolom, hogy én is egy ilyen istenadta tehetség vagyok, nálam vannak ezerszer tehetségesebbek, hanem azért, mert sok olyan emberrel vagyok körülvéve, akik valamiben jobb képességekkel rendelkeznek, mint mások.

Jelen helyzetben, csak a szűk kört tekintve, nyilván, az írásról van ismételten szó, mi másról, van néhány olyan ember van a közvetlen közelemben, akik sokkal többet érdemelnének a sorstól, mint ami megadatik nekik.

Mivel szeretem jelzőkkel illetni, és ezen nevezni az embereket, akár szeretetből, akár más okból kifolyólag, legyen így ebben a bejegyzésben is. Nem lesz benne okoskodás, csupán leírom, amit gondolok, ahogy eddig is.

(Hozzál sós mogyorót, főzzél teát, pálinkát, bármit, mert hosszú leszek.)

Először szót ejtenék Kispálosról.

A srác vidékről ment fel a nagyvárosba lakni, két kiadott könyv van a háta mögött, témáját tekintve szórakoztató irodalom, meglehetősen nagy sikert ért el vele. Olyan szemszögből írta meg a könyveit, amiben benne volt ő maga is, és ugyan meglehetősen jó humorral volt megírva, mégsem adja vissza azt az embert, aki ő maga.

Fura kettősség, van egy fanyar humorral átitatott öniróniája, amit előszeretettel megmutatott a két sikerkönyvben, és van ő maga, az alkotó ember, aki szerintem korunk egyik legjobb kortárs írója lehetne, ha…

És itt jön a buktató. Míg szórakoztatott, kellett a kiadóknak, két kézzel kapnának utána egy esetleges harmadik „vicces könyv” folytatásának reményében, de ő nem akar. Ő végre magát akarja megmutatni, ami biztos vagyok benne, hogy szintén megtalálná a maga közönségét, mert van igény a jó magyar kortárs irodalomra, nem hiszem, hogy szépirodalmi szinten ne lenne keresnivalója egy mai írónak.

Kilincsel. Leveleket ír, küld, a kiadók füle süket. Én meg dühös vagyok. Mert így veszik el a semmibe a tehetség. Otthon ül a szobájában, ír, már ha képes felülemelkedni az ez irányú elkeseredettségén, és ami kijön belőle, ÉRTÉKES.

Fantasztikus írásokat olvastam már tőle, a szíve olyan mély, mint a kút, és a látásmódja nem kispályás.

Nem nyárikrisztián, és társai, nem az a fajta ember, akit meghívnak főzős műsorba, de van benne valami, amitől több mint más. TUD ÍRNI. Ő az én egyik szívfájdalmam.

Aztán itt van egy ezeréves ismeretség, NINCSNEM.

Ő csaj, a harmincas éveit tapossa. Írna. De az elmúlt tíz évben nem tud. Nem azért, mert híján lenne ihletnek, tehetségnek, sőt, nem azért, mert nincs meg a kellő eszköze hozzá, a dologban sokkal több a dráma.

Egykoron, kezdő regényfaragó korában, egy általam már említett illető, akinek kellő neve van a „szakmában”, akkora pofonnal illette, hogy a mai napig nem tudta kiheverni. A tehetsége megkérdőjelezhetetlen, napi, néhány soros bejegyzéseiben képes elmesélni egy életet, három szóval le tud írni egy helyszínt, de úgy, hogy annak színe, szaga, íze van, és ez az ember nem ír. Megüt a guta, még a gondolattól is. Mert ott, akkor, elszállt az a mondat, testet öltött, gúzsba kötött egy tehetséget. Hol a felelőssége annak, aki bármit is kiejt a száján? Mi jogon?

A TUDÁS, ÉS A VELE JÁRÓ HÍRNÉV, FELELŐSSÉG. ELVÁRJA a JÓÉRZÉSŰ EMBERHEZ MÉLTÓ VISELKEDÉST. Hát attól, hogy valaki már van valahol, és jutott valamire, nem jár együtt azzal, hogy aki látja őt a magasban, és csak a maga útját akarja járni, nem a helyébe lépni, azt lerúghassa az, egyetlen szóval is.

Szóval NINCSNEM azóta csak kering az irodalom színterén, mint fordító, olykor szerkesztő, és nem mer írni. Vagyis a mai napig nem mert. Ő még odáig sem jutott el, hogy egyáltalán beadja az írásait bárhova. Blokk van, gát van, remélem egyszer, áttöri ezeket, és élvezhetem, nem csak én, hanem még sokan mások is, a gondolatait, a stílusát. Neki már nem kell megérni, az évek alatt megtalálta, tehát neki már annyival könnyebb az útja.

Csak a fehér papír fóbiája múlna már el, és merjen egy pörgő forgó rúgással leteríteni egyetlen mondatot, ami tíz éve bélyeget égetett rá, és merje a pofájába ordítani: mától én diktálok!

Bízom benne…

És a végén, itt van az ASZTALOS. 

Aki kicsit messzebb él a határtól, írásait évek óta olvasom. Göndör gondolkodása, és mondatszerkesztése elvarázsolt, én nem ismerek még egy ASZTALOST, akinek így járna az agya, aki szerintem olyan tárcaírásokkal tudna megörvendeztetni nem egy napi és hetilapot, amiért vennék az újságot a népek. Íze van a szavának, van eleje és vége, hangulata annak, amit ír, és ennek az ASZTALOSNAK van ehhez tehetsége. És ahelyett, hogy ezt kamatoztatná, gyártja a székeket, asztalokat, de ha nem tenné, akkor tán nem is lenne annyi inger az életében (pedig író ember számára az nagyon fontos) de biztos csak találna az utcán témát, és ez lehajolna érte. Mert ez olyan. Ez le.

Néhány napja értesültem még valamiről, és meghajoltam előtte: olyan karikatúrákat készít a bogbejegyzéseihez, hogy Sajdik megveregetné a vállát. Még egy istenadta tehetség. Neki több is van.

Szóval, csak azért írtam róluk, mert fáj, hogy vagy azért nem tud előre jutni egy kezdő, vagy félkezdő alkotó, mert akiknek kellene, nem látnak, pedig majd kiveri a szemüket a tehetség, de a piac diktál, és tudom, hogy ez ellen hiába lázadozok, de legalább lehetőséget kapnának, vagy azért, mert valaki egyetlen mondattal olyan blokkot hoz létre az amúgy is érzékeny alkotó agyában, hogy hosszú évek alatt tudja kiheverni, vagy egyszerűen olyan közegbe születik, hogy hiába nyújtaná a karját, pontosan tudja: a langymeleg levegőt markolhatja legfeljebb.

Ha én nékem sok pénzem lesz, nem repülőre fogok ülni, hanem csinálok egy irodalmi X faktort. De olyat, amelynek híre menjen! Ne belterjes pályázatokon (tisztelet a kivételnek, mert van az is! ) dőljön el, hogy kinek a könyvét adják ki, kibe feccelnek pénzt a kiíró kiadók, hanem élhessen a tehetség, legyen lehetőség.

Tudom, az emberek szeretik, ha a szájukba van nyomva minden. Filmet kapunk, hogy képeket elképzelve se koptassuk az agyunkat, mint olvasás közben, zenét kapunk, könnyen fogyaszthatót, amihez nem kell nyugalom, és belső elcsendesülés, mint Csajkovszkihoz, vagy Hrabalt olvasva.

Tudom, hogy a mai világban nincs helye a könyveknek, csak a polcon, keveset olvasnak az emberek.

Akikről ma említést tettem, velük talán az a baj, ami velem is.

És itt a helye több éve használatos mottómnak:

Az a segg még nem született meg, amelyet én kinyalnék…

Ezért vettem a saját kezembe a dolgot. És még így sem zökkenőmentes…

De én még mindig annyira hiszek…