... mert hogy mostantól van nekem olyanom is.
Már nem bújok el, már eljutottam odáig, hogy vállalom,ami néhány éve kipottyan az ujjaim alól, és az életemből.
8 éve kezdtem el írni. Mindaddig csupán élvezője voltam a könyveknek. Egészen kicsi lányként kezdtem el olvasni, 4 évesen a nővérem tanított a betűkre, az újságból bogarásztam ki őket, és böktem rá az ujjammal, kérdőn nézve a nagytesóra: -- Ez milyen betű?
És ő mondta, tanította, aztán próbáltam összeolvasni őket, ököl és combösszeszorító boldogságot éreztem, mikor az első szót elolvastam.
És innentől kezdve nem volt megállás. A kis gátlásos, félénk kislánynak volt egy helye, egy saját kuckója, ahova visszavonulhatott, ha bármi bántás érte, ha a környezetében csattogtak a pofonok, a dobhártyáin nem szűrődött be a hangos veszekedés zaja, ha elrepült a Guttenberg galaxisba.
Nem voltam társasági gyerek, visszahúzódó, csendes, kívülről szemlélődő kis figura voltam akkoriban. Álmodtam, hogy majd könyvtáros leszek, ahogy a suliban a Klári néni, szünetben nem a többiekkel rohangáltam a folyosón, hanem felmentem a másodikra, és ott balra a lépcső előtt, be az ajtón.
A szag, amit ott éreztem, örökre belém ivódott, és a mai napig emlékszem, hogy a Nagy Indiánkönyv százhuszonkilencedik oldalán volt egy hatalmas zsírfolt. Tudtam én akkor, hogy valaki még evés közben sem tudta letenni, bizonyára úgy piszkolódott be.
Így kezdődött. És ez a szerelem, a mai napig tart. Akit egyszer a mozdony füstje megcsapott...
Aztán az élet úgy hozta, hogy hosszabb időre egy helybe maradásra száműztem magam, önkéntes száműzetés volt ez, egy családtagomról kellett gondoskodnom, nemrég bekövetkezett haláláig. Nem idő és unaloműzésből kezdtem írni. Talán meg sem tudom mondani, miért. Roppant egyszerű a dolog: a történet jött, és egyszer csak azt éreztem, oda kell ülnöm a géphez, és leírni azt, ami a fejemben vetítődik. Fogalmam sincs, hogy ez másnál hogy működik, de nálam így történt.
Utólag visszaolvasva, csak csóválom a fejem, hogy micsoda zseniális műnek képzeltem azt, amit papírra vetettem. De hát valahogy el kell kezdeni, és nyilván, még a tehetség (ami, hogy van-e nekem, még mindig nem merném teljes bizonyossággal állítani) nem elegendő, tanulni kell ezt is elég keményen. (A tanulási fázisról majd később, és az abban segítő, vagy hátráltató erőkről szintén.)
Sok öröm rejlik benne, és sok sírással is jár, tagadhatatlan. De azt hiszem, a szerelmeimen kívül, még egyetlen dolog sem volt rám olyan hatással, mint ő. Ez is egyfajta szerelem.
Sokszor imádtam. Aztán megesett, hogy gyűlöltem. Ha hosszabb időre abbahagytam (elhagytam), akkor hiányzott. Mint egy férfi, nem igaz? :)
Olyan a viszonyom az írással, mint egy temperamentumos latin szeretővel. Ha simogat, a kezem alá fekszik, megveszek érte. Ha dacol velem, és nem irányítható, nem jön ha hívom, akkor gyűlölöm. Ha fájdalmat okoz (és bizony sokszor más tette, szavai miatt őt bántottam ok nélkül) eldobom magamtól, és azt kiabálom neki: -- Többé ne is lássalak! Kizárlak az életemből, nincs helyed mellettem! Ó, mennyivel nyugodtabb voltam, míg beléd nem habarodtam!
Sutba vágom, bezárom, látni se akarom... aztán kis idő múltán hiányozni kezd. Próbálom megmagyarázni magamnak, hogy ennek a szerelemnek semmi értelme. Annyi minden más van az életben, amivel foglalkozhatnék, és itt a feltételes mód, mert ugyan megpróbálom kismillió mással elfoglalni magam, ő folyton eszembe jut.
Látok valamit, elindul a gondolat, viszketni kezd az ujjam vége, cetlit keresek, hogy lejegyzeteljem, aztán eszembe jut, hogy nekünk már semmi közünk egymáshoz. De ő csak vár, betörve, rendületlenül.
Aztán egy szép napon, előveszem. Miután a dühöm elmúlik, a dacom messzire száll, magamhoz ölelem...
Mert bár keserves sokszor az együttlétünk, én mégis úgy érzem, nem érdekel már a külvilág véleménye, hogy összeillünk-e, vagy sem. Már nem érdekel, hogy ki mit mond, valók vagyunk-e mi egymáshoz, és jól csináljuk-e együtt a dolgunk. Mit tudnak ők, a mi kettőnk belső viszonyáról? Arról az intim együttlétről, ami köztünk van?
Semmit.
Sosem tanították meg nekem, hogy miként kell vele bánnom. Az ösztöneim után megyek, olykor persze meghallom a kívülről érkező hangokat is, de ma már megnézem, hogy ki súg...
Már nem tolom el. Már nem tagadom meg. Már felvállalom. És igyekszem a kettőnk viszonyát egyre jobbá tenni, tanulnunk kell egymást, míg a halál el nem választ.
Mi együtt vagyunk immár.
Én, és az Írás.
