(Szombat délutáni morfondír)
Miután
kitettem a Prolibluesról készült képet a közösségi oldalra, sokan írtak nekem.
Volt, aki az után érdeklődött, hogy mi adta a kezdő lökést ahhoz, hogy tegyek
azért, hogy egyszer kézben tarthassam. Sokan gratuláltak, és sok szerencsét
kívántak.
Aztán
volt, aki azt firtatta, hogy mennyiben fáj ez nekem, nem mintha ez sokad rangú
lenne, de azt gondolom, hogy az ember a pénztárcája tartalmáról csak a hozzá
igen közel álló embereknek beszél.
Olyan
levelet is kaptam, amelyben arra várták a választ, hogy mikor, és hol kapható.
Nyilván, erre pontos választ nem tudtam adni, sok múlik a további munkálatokon,
de a tavasz legszebb hónapjának, májusnak elejére szeretném, ha hozzáférhető
lenne.
Mert
úgy irányítom a dolgokat, amit pedig nem tudok, azt rábízom a sorsra, és a
többi emberre, aki ebben a divatos szóval élve, projektben részt vesz, akarva,
vagy akaratlanul.
És itt
kötném össze a mondandóm első részét, az utolsó mondatommal.
A
kezdő lökés.
Mint
már írtam, voltak meglehetősen nehéz időszakaim az elmúlt pár évben, kívülről
jövő vélemények, hatások, ingerek. Legtöbbjük nem simogatta meg a lelkem, de
mint mindent, ezt is túl kellett élni. De ezek mellett voltak olyan emberek,
aki minden bolondságom, és hibám ellenére is, hittek bennem.
A találkozások fontosak.
Először
is ott van, Arthur Madsen író barátom, aki egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte
meg, hogy mi keresni valóm van nekem az írói pályán. (Nem szeretem ezt így
leírni, hiszen még mindig nem tudom, kit is nevezhetünk írónak? Ez olyan,
tyúk-tojás kérdés, kár is agyalni… ) Egyszerűen csak hagyta, hogy csináljam, és
igen kevés olyan írásom van, amelyet kritikával illetett, de volt olyan,
amelyen maga is elcsodálkozott, és „ez odabasz Lindike!” rövidke tőmondattal
kommentálta. Ha olyan írásomat olvasta,
ami az ő szőrős lelkét nem érintette meg, akkor sem kritizált, annyit mondott
csupán: − Ezt
nem nekem írtad, de attól még jó lehet.
Ő nem
hisz az építő kritikában, szíve-joga, bár azt gondolom, hogy a megfelelően
tálalt negatív kritika, igenis építő jellegű tud lenni, ám ha ez a nem közös
gondolatmeneten, és ízlésen alapul, akkor az már nem épít, hanem azt mondja: − én
másként csináltam volna. Erre Arthur barátom igen frappánsan csak annyit
szokott reagálni, hogy „tessék, mutasd meg…” Ami persze, már a mondat elhangzásakor
dugába dől, hiszen mondani könnyű, hogy áh, ilyet én is tudnék írni!
Meglehet
próbálni…
Ez
olyan, mint a rúdtánc.
A
táncos olyan könnyedén pörög, forog, fejjel lefelé lóg, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne. Ám hogy mennyi munka, gyakorlás, lila folt,
könny, utállakhagylakapicsába, istenemdejóez, van mögötte, azt csak az
tudja, aki heteken, hónapokon át gyakorol, hogy azt a mozdulat sort meg tudja
csinálni, ami olyan magától értetődőnek, és gyönyörűnek tűnik.
Így
van ez az írással is.
Szeretem,
mikor azt mondják: jah, hát ilyet én is tudok írni.
Tessék
megpróbálni. Nekem nyolc évembe telt, mire azt éreztem, hogy igen, itt az idő.
Remélem
jó lesz az időzítés.
Szóval,
az élet egy rohadt pillangóhatás, mert ha én akkor oda nem megyek, akkor ő
nincs ott, és ha nincs meg a kellő szimpátia közte és köztem, akkor…… és itt
évek hosszú sorát kellene, hogy elmeséljem, de nem teszem, szóval akkor most
nem lennék ott, nem álldogálnék azon a lépcsőfokon, ahol éppen vagyok. Mert
azért kellenek emberek, akik hisznek benned, és lehet köztetek akár hónapokig
tartó mosolyszünet, akkor se változik a tevékenységeddel kapcsolatban a
véleményük.
Az
Élet jól intézi az időzítést.
Pontosan tudja, hogy miért, és mikor rak téged oda, ahova kell, hogy azokkal az
emberekkel találkozhass, akiknek vagy te változtatod meg az életét, vagy
fordítva.
Az
írással is így van ez. Ha megszületik a fejedben valami, éppen csak csíra állapotban
van, biztos lehetsz benne, ha nyitott szemmel jársz, és hagyod, hogy a véletlen
dolgozzon, eléd fog sodorni olyan embereket, akik valamiféle módon kapcsolódnak
a te írnivalódhoz.
Olykor
tényleg megdöbbenek azon, hogy miféle játékot játszik velem az élet, és most
már igazán kíváncsi vagyok, hogy merre akar taszigálni, mit akar tőlem. Mert
meggyőződésem, hogy bár nincs elrendelve a sorsunk, megírva, és magunk
alakíthatjuk, de van valami nagy játékos, aki elénk tolja azokat a személyeket,
akikre szükségünk lehet.
Legyen
az barát, vagy ellenség.
Egészen
egyszerűen, csak az ajtót nyitva kell hagyni. Beengedni az arra járókat, aztán
nyilván, ha nem megfelelő a számunkra, (milyen önzően hangzik ez ugye?) hamar kívül rakjuk, a számunkra fontosak, és
értékesek házon belül maradhatnak.
Amíg
az ember seggén rajta a tojáshéj, addig beenged bárkit, és még a rosszakat is
igyekszik bent marasztalni. Holott, kínlódik tőlük, aztán idővel, mikor már sok
sebet összeszedett, és akár évek is eltelnek, udvariasan kitárja az ajtót, és
kimutat: − Menj isten hírével, és hagyj engem békén.
Vannak
olyan találkozások, amelyek olykor
nem akkor érnek be, amikor az ember összefut a másikkal. Évek kellenek, mire
közel kerülhetünk egymáshoz, és akár szellemileg, és lélekben is végre
egyívásúak leszünk, és megtaláljuk egymásban azt, amitől működik az összhang.
Ez a
késleltetett időzítés, ami éppen
olyan szívet melengető tud lenni, a kezdeti zűrzavar után, hogy annyit vagyunk
képesek (akár korunknál, akár tapasztalatunknál fogva) adni egymásnak, mint az
előző években sosem. Addig a sors gondoskodik arról, hogy a felületes viszony
megmaradjon.
Fontos
pillanatai ezek az életnek, és azt gondolom, hogy egy alkotó ember kétszer
olyan jól tartsa nyitva a szemét, és szívja be ezeket az embereket, és
helyzeteket, mert irtózatos nagy inspirációt adnak. Olyan kezdő lökést, amitől az ember képes
lemászni a lelke legmélyére, és kipakolni azt, ami odalent van, a piaci
asztalra úgy, hogy nem gondolkodik azon, hogy jól teszi-e, egyszerűen valami
belső erő diktálja, meg kell tennie.
Se a
találkozásokra, se az időzítésre nem vagyunk befolyással, azt hiszem. De pont
ez a szép ebben az életnek nevezett kalandban, hogy sosem tudhatod mikor, kit
sodor eléd, és miért éppen akkor.
Élvezem,
és fájom ennek a két dolognak a szépségét.