A nőnap margójára, avagy a védenivaló férfiak... :)

Ahogy egy férfi tud tojógalamb módjára topogni a konyhában, senki úgy nem tud, a cukrosibriket keresve!(mikor nyakig ülsz a takonyban, és egy pohár teát se tudsz megcsinálni magadnak) Hát hibás ő azért, mert te körbejelölted a konyhát, mint felségterületet, és be nem engeded oda (csak összekenne, összekutyulna mindent!) csak ha halálodon, vagy annak közelében vagy!

Mit szólnál hozzá, ha minden nap, beállítana egy csokor virággal, és egy bonbonnal? Megmondjam, mit szólnál hozzá?

Az első hét igazán izgalmas lenne, a harmadik nap azt mondanád, hogy a/istenem, hát létezel, az ember megtáltosodott, megszállta valami, b/naponta többször a tükör elé állnál, biztos sikerült a fogyókúra, és beléd habarodott ismételten, c/ valami van a füle mögött, az hétszentség! 

A második héten már enervált mosollyal fogadnád a Raffaelo-t, és a rózsát, de még mindig örülnél.

A harmadik héten, a Raffaelot betennéd a spájzba a többi közé, a rózsával kimennél a nagyiék sírjához.

A negyedik héten, a spájzban felhalmozódott Raffaelo-val megajándékoznád a barátnőket, ismerősöket. Ekkor már az összes vastag lexikonban rózsa aszalódna, eltöprengsz, és az interneten utána néznél a poutpouri készítésének.

Az ötödik héten a kókuszra gondolva a hányinger kerülgetne, és elkapcsolsz, ha a tévében, fehér ruhában balettozó Raffaelo reklámarcot meglátod. A rózsák tárolására befogod a kristálypohár készletet, és kikeresed a telefonkönyvből a nagybani piac telefonszámát, mert elgondolkodtál egy rózsanagyker nyitásán.

A hatodik héten, mosolyt már csak az csal az arcodra, hogy a boltban kifogyott a Raffaelo-s készlet, helyette kaptál Mon Cherit! Egy számmal nagyobb nadrágot kell vásárolnod, a megevett édességnek köszönhetően, hiszen nem sértheted meg a párod azzal, hogy nem fogyasztasz belőle legalább egy keveset,  és szidod Koncz Zsuzsát, mikor a rádióban felhangzik a Nyílik még a sárga rózsa című örökzöld.

A hetedik hét… ez komoly vízválasztó. A kellően őszinte feleségek, barátnők, ekkor már odaállnak a párjuk elé, és remegő (valamint a kókusz undortól herpeszes) szájszéllel közlik: ne többet! Akik még tartják a frontot, ők elrejtik a kókuszos golyókat jövő karácsonyra, amiből fehér hógolyóláncot kézimunkáznak a fenyőfára. A rózsákkal ekkor már ők sem tudnának mit kezdeni, mert már a másodunokatestvér is kapott a poutpouri-ból.

Aztán egyszer csak elfogy a türelem. A férfinak azért, mert „ennek a nőnek képtelenség megfelelni, hát nem arra vágyott, hogy az év minden napján kellene éreznie a megbecsülést?” a női fél pedig azért, mert „kiábrándító már ez a túlzott figyelmesség, nem lehetne csak úgy élni, ahogy eddig, büdös zoknik, horkolás, és hasvakarás közepette? Elegendő lenne csak olykor, néha, mondjuk nőnapkor egy szál virág, és egy bonbon… (csak Raffaelo-t ne, anyám! )

Szóval nekünk nem elég semmi. :)

 

Az ünnepek azért vannak, igen, a nőnap is, hogy legyen egy olyan nap az évben, mikor annak a cukorért ácsingózó, tanácstalan alaknak lehetősége van arra, hogy sorban álljon a boltban, és a virágosnál, hogy megörvendeztessen bennünket azzal a tudattal, hogy nem felejtette el, hogy nők vagyunk.

Egyetlenek, és megismételhetetlenek. Ahogy ők is.

A maguk módján.  :)