Néhány
éve, egy tévedés folytán, belepottyant az életembe valaki, aki szintén Hatással
volt rám. Ismerőseim körében voltak irodalmi közegben mozgolódó emberek, így ismerkedtem
meg a Huzatos Csajjal, (én csak így hívtam magamban, mindenféle negatív felhang
nélkül) aki író és szerkesztő, fordító. Nagyon jó író, és nagyon jó szerkesztő.
Csak éppen ember legyen a talpán, aki el
tudja viselni.
A csaj,
kemény, mint a vídia, pofája akkora, mint a lónak, a stílusa, hogy is mondjam
csak… attól függ, honnan nézem. Szókimondó, a véleményét nem rejti véka alá,
még azon áron se, hogy azzal megbánt valakit. Hát, a mimózáknak nem való, ahogy
akkor, annak idején nekem sem.
Őt is
másként látom már.
Ma már
mellette szól az, hogy a kemény kritikája mellett, tanított. Vagy legalább is
próbált a maga módján. Az általános iskolában megkínzó Barbelné, matek szakos
tanár jutott feszt róla az eszembe, annyira horzsolt a modora. Kedvesnek tűnő
szavai mögött érezte az ember az élt, a karcot.
A
szavai vaspálcájával megtanított arra, hogy központozni KELL, hogy ne verjem
egy lébe az egész szöveget, tagoljam, és kurvára húzzam ki ami nem bele/oda
való, nem kell hatásra törekedni, hogy folyjon a szöveg, így olvastatva magát.
Megtanított arra, hogy íze legyen annak, amit írok, és ne akarjak jópofizni. Hogy
húzzam be a kéziféket, állítsam meg a fejemben a filmet, tekerjem vissza, lassítsak,
és jól nézzem meg a szitut, lássam a részleteket.
Aztán
ilyeneket tanultam tőle:
„Az írás ugyanis fegyelem, fenék, következetesség, és csak egy része
élvezkedés. Rég rossz, ha a szerző szerelmes lesz a szavaiba.”
„… egy bizonyos mennyiségű szöveg fölött mindenki elveszti a
hatalmát és a józan rálátását, legyen az saját mű vagy fordítás. Ilyenkor vagy
hiszel a szerkesztőnek, vagy nem.”
„Olyan jelzőt használj, ami egyszerű, tiszta, érthető. Próbálj meg
gyakorlatként ilyen jelzőkkel, világos, áttekinthető igékkel leírni egy
bonyolult ambivalens lelkiállapotot. És könyörgöm, ne akarj folyton jópofa
lenni, mint a xxx ! „
Aztán
kitalált nekem egy feladatot:: tőmondatokban meséljek el valamit. Majd
ugyanezen sztorit, próbáljam meg egy svunggal, szinte egy mondatban előadni.
Így
kezdődött.
Kaptam
tőle hideget-meleget. Félreértettem sok mindent. De tanított, és azt gondolom,
az igazán jó tanárnak, mesternek a szavai, (bárhogy is kaptad őket, simogatás,
vagy pofon formájában) megmaradnak benned hosszú évek múltán is, és előjönnek,
ha valami marhaságot csinálsz.
Aztán
belekezdtem a Proliba. Először neki meséltem el a történetet, várta a
leveleimet, amelyben írtam neki a folytatást. Bíztatott, húzott fel magához,
éreztem rajta: ő nem sajnálja mindazt a tudást, amelynek a birtokában van.
Azt mondta,
írjam meg. Aztán csinálunk belőle könyvet.
A
Proliblues elkészült, de sajnos nem tudtam vele dolgozni, mert addigra már jól
eltávolodtunk egymástól. Pedig mit nem adtam volna érte, hogy csak egy szót
mondjon, még ha azt is mondja: bázdmeg, ez miiii? Ezt itt hogy gondoltad? Húzd ki a picsába!
Az
előzőekben említett személlyel való szimpátiája, szoros barátsága okán,
lezárult a köztünk lévő kapcsolat. Nyilván, én is tettem, mondtam olyan dolgokat,
amelyeket nem kellett volna, és említettem a mimózaságomat is, amelyet mostanra
már, rég a cipőm talpa alá raktam.
És
akkor arról a lökött humoráról, arról a fanyar, különleges humoráról még nem is
szóltam…
Néha,
közös ismerőseink révén, érdeklődöm felőle. Mert bár a karcos modorától falra
másztam, és képtelen voltam követni őt, mint embert, de tisztelem a mai napig,
és hálás vagyok mindazért, amit nekem tanított. Sajnálom, hogy nem járhattam
tovább az iskolájába, pedig most már tanulnék tőle orrvérzésig.
Legfeljebb
olykor azt mondanám magamban: − Tisztára huzatos ez a
nő, de csessze meg, nagyon tud!
Tud
írni (nagyon is), tud olvasni (mert azt is tudni kell), tud szerkeszteni, és
tud tanítani, mert nem önző.
Ő így
volt Hatással rám. Ha ő nincs, lehet, hogy a Prolibluest se írom meg.
Nem akarok okoskodni, Isten őrizzen attól. Csak van egy olyan észrevételem és tapasztalatom az én életemből, hogy amikor valakire nagyon ránéztem és fontos volt a véleménye, vagy guruként néztem rá, a saját világnézetem és kifejezés módom mindig vissza szorult. Az a szar és tökéletlen, olyan amilyen volt. És megkóstolván a profi istenek igéjét, sok idő kellett újra bízni önmagamba. Lehet, hogy a fizetőképes olvasótábornak nem ízlik, de az Univerzumra kivetítve talán jobb, ha az ember szerelmes a saját szavaiba, gondolataiba, alkotásába. Így lesz része az Alkotásnak.
VálaszTörlésFiatal koromban volt egy dobtanárom, egy csodálatos ember, akiben sok lélek van, a térdeimen csináltunk pár ritmus képletet, sosem kerültem dobhoz vele, kicsit idegesített, majd egyszer azt mondta, kb fél év után, hogy nincs mire tanítson többre. Kiakadásomra azt mondta, hogy ha tovább tanítana, beleszólna egyéniségembe, stílusomba és szavait idézve: "túl jó vagy ehhez, kár elbaszni téged..." Azt hittem lekoptatott, de nem, az idők folyamán rájöttem, hogy igaza volt. mert volt aztán életemben több ilyen mindenféle mentor és valóban, sosem éreztem magam szabadnak. A vitának sosem adtak helyet. Viszont emlékszem a dobtanárommal azután évekig tartottuk a kapcsolatot és jókat tudtunk beszélgetni. Persze, volt mit tőle tanulni, mert számomra még mindig ő a dobisten, de ezt rám bízta, hogy mit lesek el tőle és mit nem. És ami nagyon fontos, sosem vett el egy fityinget sem tőlem.
Nekem ebből az a tanulság, hogy légy önmagad, vállald be önmagad, akkor is, ha reggel neked is csipás a szemed.
Őszintén, én nem szeretnék egy magyar nyelvtan és írás etikett szerint bemátrixolt Szegő Lindi könyvet olvasni....
Isten hozott Attila! :) Nem is hagynám, hogy elvegyék a hangom, még azon az áron sem, hogy nagyobb olvasótáborom legyen. Aki szereti amit összehordok itt, és máshol, az úgy is felém fordul, aki meg nem... hát nem lehet mindent szeretni. Persze, vannak technikai dolgok, amelyeket jó megtanulni, de úgy, hogy az ember hangja megmaradjon, mert ha kisszéket akarok csinálni, nem hasznos, ha a végén addig farigcsálják, hogy fogpiszkáló lesz belőle. Annak is megvan a maga helye, de nem az alfelünk alatt, ugye... :) De azt nem árt megtanulni, hogy miként csináljuk úgy a dolgunk, hogy a szék támlája ne kerüljön a háttámla helyére. :)
VálaszTörlésEgy dzsungeli bennszülött sem téveszti össze a széklábat az ülőkével, noha nem tudja mi az a négykéses gyalugép...indával köt, nem vállas csappal. Ezt akarom mondani, hogy az ember ért a szóból, ha nincs is agyon technikázva, sőt talán világosabban ért, mint egy kicicomázott szövegből. Hiszek az emberrel született adottságokban és az adottsága fényében fejlessze magát. Egy ismerősöm annyira belebonyolódott a technikás fogalmazásba, hogy nem értek semmit írásaiból, igaz egyetemi tanár lett belőle. De látom erőfeszítésbe kerül neki egyszerű emberekkel beszélni...A lényeg: bátorítom a nyelvezetedet, nekem tökéletesen átjött a történet, mondanivaló és alig várom a könyvedet...
VálaszTörlésIlyen emberrel, én is találkoztam már Attila. :) Aki olyan szinten el volt telve a saját maga kreált "nyelvújítással", hogy a rajongóin kívül, más nehezen olvasta az írásait. Döcögős lett a szöveg, nem siklottak a szavak, a mondatok. Régen nem volt ilyen.
VálaszTörlésTe sem fogalmazol bonyolultan, mégis van íze annak, amit leírsz.
És igen, igazad van. Én a kisembernek írok. A saját világából, ami lehetne akár az ő története is, csak az én hangomon mesélem el.
Megtisztelsz az érdeklődéseddel. :)