Útközben...

Úton van, készülődik. Formálódik, alakul. Igen, a Proliblues.

Nem mondom, hogy fájdalommentes, itt nem kérhet az ember epidurális érzéstelenítést, mint a szülésnél azok, akik nem bírják, itt vagy bírod a nehézségeket, vagy betolsz a fejedbe néhány pohár bort, felest, vagy vicces cigit. Egyikkel sem élek, így hát nem marad más nekem, mint érezni, ahogy a világra jön.

Szeretek írni. Az sem fájdalommentes folyamat, hiszen a világrajövetel nem azzal kezdődik, hogy az ember beküldi a kéziratot, hanem már akkor, mikor megfogan a fejedben az a kósza gondolat, hogy egyáltalán ebből valamit lehetne csinálni. Nem osztódással szaporodik, hanem egy váz épül fel a fejemben, mint egy csontváz, erre a két kezemmel kenem fel az izmokat, a húst, fűzöm be az idegeket, párnázom ki zsírszövettel, és a végén bevonom bőrrel. Nekem biztos, a legszebb lesz, hiszen olyanra csinálom, amely nekem megfelel. De nem is várom el, hogy mindenki szépnek lássa. Hamisság lenne az, illúzió…

Élő, lélegző „valami”, ami addig, míg ki nem kerül a kezeim közül, az én gondjaimra van bízva. Aztán ki kell engednem, átadni azoknak, akiknek ez a foglalkozása, hogy gondozzák, figyeljenek rá, és eljuttassák azokhoz, akik igényt tartanak, és kíváncsiak rá.

Izgulok. Úgy izgulok, (hiszen tudom, közel sem tökéletes, sőt…) hogy valahányszor arra gondolok, hogy kikerül a világba, megremeg a gyomrom, és kissé elfacsarodik a szívem. Mint amikor az ember első szülött gyerekét iskolába küldi. Elengedi a kezét, és csak néz utána, biztonságban odaért-e, ahova indult.

Nyilván lesznek, akik bántani fogják. Erős szívvel kell majd ezt is elviselni azt hiszem, kell egy sánc, ami mögött lehetünk, egy láthatatlan fal, ahova csak azok a megjegyzések furakodhatnak át, amelyek akár építő jellegűek (bocs Arthur, tudom, hogy te nem hiszel ebben) még ha negatív tartalommal is bírnak. Nem lesz egyszerű ezt a sáncot majd megépíteni.

Attól nem félek, hogy engem bántanak. Aki ilyen előzményeken edződött, (lsd. előző bejegyzések Hatások címmel) azon sok bántanivaló már nincs.

Vannak, akiknek szükségük van a folyamatos visszaigazolásra. Lételemükké vált, hogy olykor ellássák őket hízelgő szavakkal, még ha a mögöttes tartalom nem is az. Én piszokul kontrollálom magam, hogy ne essek ebbe a hibába, hogy eltudjam fogadni azt is, ha valakinek nem tetszik amit csinálok. Mert aki nem így gondolja, az folyton másnak kíván megfelelni, azt pedig mint tudjuk, meglehetősen egészségtelen.

Van, akinek a kis siker nem elegendő. Mindenből a legnagyobbra vágynak, legyen az siker, autó, tulajdon, birtok, bármi… vajon milyen apró lehet az az ember legbelül? Milyen defekteket kapott? Milyen démonokkal, és komplexusokkal küzd az, akinek folyton kell a visszaigazolás, mert már nem elegendő neki a tevékenységét végezve az öröme?

Én már akkor boldog voltam, amikor láttam, hogy mennyien szeretik a Prolibluest. Igen, volt akinek nem tetszett, de én ezt egyetlen mondattal magyarázom immár, amivel Arthur barátom segített megérteni, és elfogadni a bántó kritikákat: − Ezt nem nekem írtad.

Ennyi.

Bármilyen tevékenységet is végezzen az ember, nem várhatja, hogy mindenkinek kedvére legyen.

Ne okozzon ez senkinek semmiféle komplexust, nyavalyát.

Hiszen, sokszor nem is a végeredmény, a siker a fontos, hanem az oda vezető út, az alkotás, legyen az könyv, vagy egy jól sikerült vacsora, egy bútor, egy nyélbe ütött üzlet.

A Proliblues a finisben van. Ha jól számolom, egy hónap múlva rendelhető lesz. Ő a végállomás felé halad már, de én már megint egy újabb útra lépek.

Mert az út a fontos…s ha az tele van örömmel, és könnyel, vannak benne érzések, megjárhatom közben a mélységeket, és magasságokat, akkor érzem igazán, hogy élek.

Most élek igazán.