Futok a sztori után...

Igen, ilyen is megesik. Amikor úgy érzem, hogy tele vagyok ürességgel (ami meglehetősen, és erősen képzavar) mégis semmi nincs bennem, és nem mocorog.
Elkezdek keresni. Feltúrom a múltat, a jelent, de csak visszhangzik a fejem, és a lelkem az ürességtől.
Heverek megkezdett regények, novellák felett, hajigálom szét az ágyon őket, és egyikhez sem érzek motivációt, hogy befejezzem, és ilyenkor küldöm el az átkosba azt, aki kitalálta, miszerint amit elkezdtünk, azt kutya kötelességünk befejezni.
Az írás nem egy sál, amit teljesen mindegy, hogy a buszon kötsz készre, vagy a fotelban ülve.
Az írás nem vacsora főzés, amit be kell fejezni, különben véres marad a hús, vagy harsog a krumpli a fogad alatt.
( Olykor eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha félbehagynék egy szerelmi rövidkét, és a két főhős már lendülne, és futna egymás felé, és megszakad a kép. Az olvasó meg pislog, mereszti a szemét, hogy oké, szép és jó ha nyitva marad egy történet, még izgalmas is lehet, na de ennyire? )
Csakhogy, van egy kis bibi.
Ha nincs töltet, ami vigye a kezemet, nem megy. Ha nincsenek végletes érzések, nem megy. Nem az a fajta ember vagyok, aki képes nyolctól-négyig.
Néha elég egy tekintet, egy pohár ital, vagy bármi, ami megérint, és hatással van rám. Akkor szárnyalok. Valami olyan belső erő viszi a kezemet, amelyet soha máskor nem érzek jelen, csak ha az ujjaimat a klaviatúra fölé teszem.
Éppen ezért, fura játéka az életemnek (mert hiszem hogy mindenkinek megvan a sajátja, és irányítója) amikor egy megakadt sztori éveket képes feküdni a fiókban, aztán egyszer csak jön valami, akár valaki, és az ágyra dobált lapok sorai izzani kezdenek. Kiabálnak, "itt az idő, szívd magadba amit tapasztaltál, most kell, most gyere!" és mint a jó szerető, úgy simul hozzám, és helyre bennem az írnivaló. Lüktetve jönnek ki a szavak belőlem, valami egészen fura transz állapotban (ez borzasztóan hülyén hangzik, de nem találok jobb kifejezést) kerülök, aztán mikor felemelem a fejem, beindulnak a fiziológiás szükségleteim (nem röhög, konkrétan pisilni kell) mert valami szervi szinten is túlműködik olyankor. Visszatérve átolvasom amit odaszórtam, akár új történetként, vagy folytatásként, és nem is értem... ezt tényleg én írtam? Nem emlékszem ilyen szavakra... pedig ott van, én borítottam oda, nem más.
És a semmi helyét átveszi a valami, ami akár jó is lehet.
Egy valamit képtelen vagyok megtenni. Futni a sztori után.
Szingli barátnőim igazolhatják a mondandómat: "ha futsz egy pasi után, vagy hajtod a szerelmet, vagy akár egy lazább kapcsolatot, az istennek se jön, elkerül, mintha a homlokodra lenne írva a hüvelygomba..."
Volt, hogy futottam a sztori után. Kerestem a szituációkat, helyeket, élményeket, akartam hogy jöjjön az a csiklandós érzés, ami megborzolja az agytekervényeimet. AKARTAM. Nagyon. Jó messzire el is került az ihlet, mert ihattam ötféle bort, amitől majd biztos átérzem a hangulatát annak a .... a bor jó volt, az ihlet meg sehol.
Teljesen kétségbe estem. Én már a büdös életben nem fogok írni! Rám már semmi hatással nincs a világon semmi!
Pár napig rettenetesen sajnáltam magam. Aztán szépen elengedtem. Gondolatban összegyűrtem a paplan tetején heverő teleírt lapokat, még zsebkendőt is rántottam, úgy integettem a fejemben robogó gőzös után, ami elvitte őket tőlem. És míg hátat fordítottam, arra gondoltam, ennyi volt...
Jött az a bizonyos üresség. Amivel lehet létezni, de író, vagy alkotó ember számára maga a vegetáció. "Naponta egyszer locsold meg, oszt' elvan, lélegzik, tápoldatot is adj neki, hátha nem kornyadozik annyira..."
Aztán jön valami, és kisüt a nap. Nem úgy, hogy rád ordít a sötétségből, hanem szépen lassan, ahogy felbukkan a látóhatáron, elkezd melegíteni, és délben már fürdesz benne. Jön az a már említett csiklandozás, lehetetlen helyeken és időpontokban, aztán érzed, ahogy alakul benned a félbemaradt történet, és isten őrizz annak, aki ilyenkor meg akar állítani.
Már nem kell futni a sztori után, mert élt, lélegzett benned, nem halt meg, nem hullott hamvába, csak állt egy kicsit a film, míg nem jött valami, valaki, aki mint jó mozigépész, összeragasztotta a filmkockákat, és újra indított.. engem is, és a történetet is.
Hogy bevonzottam-e azzal, hogy elengedtem? Nem tudom. De hogy működik, az biztos.
Csak két kézzel nem szabad kapni utána... hagyni kell hogy megtörténjen.